Kezdőlap » » Vízimalom története » Barátréce

 3. Barátréce

Sóvárgó eddig sem fogadta meg anyja óvó szavait, hogy maradjon távol a tó és a patak vízétõl!
Ma sem volt ez másként, a vízhez igyekezett, hogy találkozhasson a kecskerákkal.
Öreg barátja már a parton várakozott, amikor Sóvárgó megérkezett.
- Egyet se félj kiskomám! Pattanj a hátamra, de kapaszkodj!
Kényelmesen elhelyezkedett, kapaszkodót is talált, kezdõdhetett a vízi kaland.
- Mit szeretnél látni? – kecskerák ezzel a kérdéssel bíztatta Sóvárgót, hogy a rég áhított vízi életet megismerhesse.
- Ezerfélét! – bökte ki Sóvárgó.
- Csak lassan kiskomám! Nem úgy van az. Kezdjük az elején. – Szavait tett követte és úszni kezdett, hátán a güzügyerekkel.
- Hova megyünk? – érdeklõdött Sóvárgó.
- Meglátod, hamarosan! – kecskerák nem volt hajlandó többet elárulni.
Együtt élvezték a víz csendes csobogását, a felfröccsenõ vízcseppeket, a nap sugarait, a susogó nádat, a vízi világ zajait.
Sóvárgó úgy érezte álmai teljesülnek, talán még több is annál! Áhítattal figyelte a lába alatti hatalmas víztömeget, amelyrõl tudta nem mindig sugall ilyen békét. Elképesztõ lehet odalent, természetesen saját akaratból, sóvárgott megismerni az érzést.
- Nekem fantasztikus odalent, van egy kisebb barlangom. Jól érzem magam, ha meg elunom az ücsörgést, feljövök a felszínre. Odalent csend van és lassúbb a világ, meg a fény is gyengébb.
Az úszó páros közben a tó túlsó felére érkezett, itt a nádas egészen nagy területet meghódított a víztükörbõl, az erdõ felõl hûs szellõ fújdogált. Felfrissítve ezzel, az úton lévõket.
Kecskerák a nád védelmébe húzódott.
- No, nézd csak, megérkeztünk!
- Jó, hogy jössz kecskerák barátom! Hamarosan megismerheted a gyerekeimet. – büszkélkedett a barátréce apuka, akinek barna feje színesebb volt teste tollazatától.
Sóvárgó megfigyelte, a ringatózó fészekben pihenõ tojásokat.
- Mekkora tojások! Mintha megmozdult volna! – vélekedett.
- Éppen errõl beszéltem a költés utolsó fázisában vagyunk, várakozunk a kicsik megérkezésére!
Lássatok csodát! Tényleg megmozdult az egyik tojás, szavamra nem a víz ringatja, különállóan mozog, billen. Most meg kopogtatnak, de nem ám kívülrõl, nem, nem, odabentrõl akar valaki jelezni a külvilágnak, hogy hahó, itt vagyok! Elõször egy kicsi csõrike látszik a feltört héjból, aztán sipit…sipit…sipit, és újra sipit, majd kibújik a kis különös csapzott szerzet a tojáshéjból, már ami megmaradt belõle.
A barátréce mama elérzékenyülten legyezgette, igazgatta elsõ kisrécéjét. A nap és a szellõ gyorsan elvégezték az utolsó simításokat, és olyan helyes kacsagyerek üldögélt a fészekben, mint a papája.
- Szavamra, akár a vezérréce! – büszkélkedett mindenkinek a barátréce papa.
Közben újabb tojás kezdett inogni, mocogni, kopogatni. Aztán még egy! Aztán a következõ, és így tovább.
A fészek megtelt szárítkozó kisrécékkel. Voltak, akik a papára, de olyanok is, akik a mamára hasonlítottak.
- No, nem mondom tojásnak is szép látvány volt, de így azért egészen más – örvendezett Sóvárgó, ahogy figyelte a tojásból kibújó gyönyörû kiskacsákat.
Egyik ámulatból a másikba ejtették a látogatókat, amikor kicsobbantak egyesével a fészekbõl, és anyjuk elõtt liba, azaz kacsasorban úsztak, élvezve a vizet, utánozva anyjukat.
Egészen addig viháncoltak, csoborásztak, míg az utolsó récegyerek is úgy elfáradt, hogy a fészekre telepedõ mamájuk szárnyai alatt kerestek menedéket.
- Ha nem bánjátok, apai kötelességem elszólít!- Ezzel a barátréce papa lebukott a víz alá, amikor felbukkant csõrében ficánkoló halacskával, a fészekhez úszott és letette.
Került még a fészekbe édes gyökér, bolha, béka.
Sóvárgó le nem vette szemét a szorgalmasan gyûjtögetõ récérõl.
- Szükség lesz a rengeteg élelemre, amikor a kicsik felébrednek – mondta két halacska közt a barátréce.
- Köszönjük, hogy megosztottátok velünk a létezés csodáját! – búcsúzkodott kecskerák – no meg a güzügyereket is várják otthon, a malombéli güzütanyán.