Kezdőlap » » Pannonföld » Öröm kézen fogja Szeretetet

 Öröm kézen fogja Szeretetet

Ádám és Rebeka elhelyezkedtek a kényelmes párnák közt. Advent elsõ napját, a gyerekek születése óta ünnepelték ilyen bensõségesen, mostanra szertartássá vált a téli estéket csendesen betöltõ mesék, énekek sora. A gyerekek nagyon várták, hogy édesanyjuk belefogjon gyermekkorát idézõ történetébe.
- Gyönyörû téli reggelre ébredtem, magamra húztam a paplant és kinyújtottam lábaim. Úgysem kell sok idõ, Mami hozza a nap elsõ pusziját, hogy nagyobb kedvvel öltözködjem. Eluntam a várakozást, forgolódtam, figyeltem a felszûrõdõ hangokra. Jövés – menés zaja hatolt át a falakon. Továbbra sem történt semmi, Mami nem settenkedett az ajtómon befelé és csiklandozásra sem buzdított engem, pláne az öltözésre, hogy reggelizhessünk végre. Pedig cudarul követelõzött már az odabent lakó kis manó, hogy kakaót és kalácsot és vajat és még dzsemet is adjak neki, különben dörömböl, de úgy ám: hogy mindenki rám figyel. Újra füleimre hagyatkoztam hátha hallom Mami lépteit, semmi. Jól van! Biztosan korán van még. Akár várhatok is egy keveset! Élvezettel kerestem egy versikét, melyet Mamival tanultunk néhány napja.
Én vagyok a szeretet.
Te az öröm leszel.
Kézen foglak, elviszlek.
Játékból, te vagy most a
szeretet, s én az öröm leszek.
Fogd a kezem, jövök veled!
Hibátlanul sikerült elmondanom. Most már tényleg morgolódott – tekergett az elõbb emlegetett kis manó, hasamra tettem két kezem, ezzel is csitítva. Hangosan jött felfelé valaki a lépcsõn, ez nem is hasonlított Mami lépteihez, aztán feltépte az ajtót, összenéztünk.
– Velem kell jönnöd, öltözz, hogy mielõbb indulhassunk!
A paplan ráncait gyûrögetõ két kezem szinte önkéntelenül húzta felfelé a puha védõeszközt, hogy végleg eltûnjek alatta, ami szerintem ebben a helyzetben tökéletes búvóhely lett volna.
- Igyekezz, nem várhatok álló nap! – csattant az elõbbi hang. Minden próbálkozás bennem rekedt a parancsolószavak hallatán. A szekrényajtót kinyitotta és sorra pakolta a ruháimat kifelé. Mamival ez mindig jó móka volt: vajon a fehér harisnyát válasszuk, vagy a rózsaszínt, esetleg kéket? A mai reggelhez szoknya vagy nadrág, illik – e jobban? Hajam copfban, esetleg lófarokban legyen? Minden civódás nélkül öltöztem, így is többször hallottam az, igyekezz és siess, elkésünk szavakat, mint bármikor eddigi életem folyamán. Elindultunk.
Az út hosszú volt, a kis manó már hangosan korholt. Jómagam fázósan, ijedten és összezavarodva gubbaszkodtam az ülés szélén. Hol a Mami? A Mamimat akarom! Nem kell reggeli, nem kell semmi, csak a Mami. Behunytam a szemem, hogy eljátszom az alvást. Azt kívántam az ágyamban legyek és Mami jöjjön ébreszteni! Kudarcot vallottam, továbbra is az autóban ültem, Mami sehol.
Egy hatalmas, komor épület elõtt álltunk meg. Összerezzentem, amikor az óriás fémkapu csattant a hátam mögött. Úgy éreztem nincs menekvés, valami vagy valaki azt súgta, szaladj, fuss, ahogy a lábad bírja! Egy megmagyarázhatatlan hatalmas erõ mégis helyhez kötött, lábaim ólomoszlopként lecövekeltek, lépni is alig tudtam, nemhogy elfutni. Mamival, Mamival mennyit fogócskáztunk, milyen nagyokat szaladtunk. Egyre több emlék tört fel és egyre kevesebb valóságot akartam látni és hallani. Átadtak egy szürke ruhás hölgynek, aki elvette a csomagomat, körbejárt, aztán egy lányokkal teli szobába kísért. Minden színtelen volt és hangtalan. A lányok éppen öltözködtek, de pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott.
- Még tíz perc a reggeliig! – szólt a szürke ruhás hölgy.
A megjelölt idõben ott sorakoztunk egy helyiségben. Tálcánkra került a lekváros kenyér, tej. Néhány pillanat múlva egységesen lekvárbajusza volt mindenkinek. Jó móka lehetett volna! Csodás alkalom a nevetésre, de rajtam kívül mindenki csak a kenyerére figyelt. Pedig magamat nem, de a többieket láttam, ez már magában megért egy mosolyt. Délelõtt egy hatalmas teremben játszottunk, volt baba, kis autó, labda, színesek. Az ebéd és a vacsora ugyanúgy telt, mint a reggeli, hangtalanul, örömtelenül. Este lámpaoltás után nagyon hiányzott Mami, a mese és a jó éjt puszi. Bátran nyeldestem könnyeimet. Egyszer csak már nem volt hova nyelnem, sírva fakadtam.
- Ne sírj!
Felemeltem a fejem, szemem a sötétben keresett. Egy kis ezüstsugárban láttam meg õt. Apróka volt, maga is csupa ezüstbõl. Vigasztalón ismételte – Ne sírj!
- Már nem is, csak az imént nagyon, nagyon elkeseredtem – hüppögtem.
- Így már jobb! Nem szeretem a könnyeket.
- Miért?
- Odaát minden könnycsepp egy – egy kemény gyémánt.
- Gyémáánt? – nyújtottam, értetlenül a szót.
- Nem tudod, mit jelent, gyémánt?
- Háát!
- Szóval, nem! A gyémánt, keményebb a kõnél. Ha nem vigyázol, és a fejedre hullik, vagy bárhol eltalál, nagyon nagy fájdalmat okoz.
- Miért találna el?
- Odaát, a másik világban, ahol élek a ti könnycseppjeitek kövekként záporoznak, a magamfajta kis fickókra, nagyon kell ám igyekezni, hogy el tudjon iszkolni elõlük.
Megtöröltem a szemem és teljes figyelemmel az ezüsttüneményre figyeltem. Nem akartam senki testi épségét sem kockáztatni. Meg aztán kíváncsi is lettem, ki lehet, ez a kedves figura?
- Ki vagy te?
- Szomorúság, én vagyok Szomorúság.
- Én kedvesnek látlak!
- Igyekszem! Mindenki szomorúnak gondol, pedig én alapjában jobb szeretem a nevetést és a vidámságot.
- Mert akkor nem kell szaladgálnod a kõzápor elõl – mosolyogtam, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet.
- Igen, azért is, de ha valaki szomorkodik, akkor egyre rosszabb lesz a kedve, míg a kicsi jókedv egyszer csak hatalmas vidámsággá, nevetéssé kerekedik. Hát ezért!
Megígértem Szomorúságnak, hogy nem sírok, sõt mosolyogni, nevetni fogok!
Még jó pár este hiányzott a Mamim. Egyik délután a szürke ruhás hölgy egy helyiségbe kísért. Háttal állt nekem, de rögtön felismertem.
- Mami! Végre! Eljöttél értem! Mami, szeretlek.
Mami megfordult, a házirend tanulmányozása kötötte le várakozással teli perceit.
- Tündérkém! Bogaram! – lehajolt, megölelt, puszi itt és puszi ott. Odabújtam, arcom a nyakába fúrtam, viszonoztam a puszi áradatot.
A legjobb mégis az volt az egészben, hogy kézen fogva, együtt távoztunk a színtelen és hangtalan épületbõl.
- Anya, nagyon megijedtél az idegen emberektõl és a helytõl? – kérdezõsködött Beki.
- Igen, az is félelemmel töltött el, de a legnagyobb félelem a Mamám hiánya volt.
- Mindent megkaptál, mégsem szerettél ott lenni. Ugye? – Ádámot ugyanannyira foglalkoztatta a régi történet, mint húgocskáját.
- Ténylegesen, nem hiányzott semmi. Csupán a boldogság. Egy gyereknek kutyakötelessége boldognak lenni! – Anya óvatosan közelített a két ücsörgõ gyerek felé. Sikerült, mindkét keze célba ért. Az eredmény jól látható, de még milyen jól hallható! Egyszerre visongatva, nevetve borultak, dõltek egymásnak mindhárman. Ez a jelenet fogadta a hazaérkezõ Apát. Együtt nevetett, derült, boldogságban, szeretetben ficánkolt az egész család.
- Hiányzott az öröm, a boldogság, a nevetés, a vidámság? – kérdezte Beki kipirult arccal.
- Nagyon! Az ott töltött idõ minden percében vágyakozva gondoltam Mamira és az emlékeimben találtam menedéket. Nem voltam hajlandó elfogadni a körülöttem lévõ dolgokat, ezért inkább eljátszottam a gondolataimmal, mert ott továbbra is minden szép és jó volt. Életem elsõ, talán mindmáig legnagyobb leckéje volt. Ha el akarunk érni valamit, akkor nem hagyhatjuk el magunk, erõsen, kitartóan kell a célra koncentrálni. Reménnyel telten, bizakodva, a helyzetrõl a legtöbb jót gondolva, s egy napon a csoda bekopogtat, valósággá válik.
- Találkoztál még valaha Szomorúsággal? – Apa kérdése, nagyon komolyan hangzott.
- Nem, soha többé! Mert elsõre megtanultam a leckét, a sírással másokat is bajba sodrok, és a bánat nem jó tanácsadó.
- Inkább a kicsi jó, mint a nagy bánat! – szögezte le Ádám.
- Igen, mindenben az a kicsi jó, mert mindenütt ott van, azt kell keresni és akkor azt találod! Ilyen egyszerû!
Legyen példaértékû a kicsi lány, jóba vetett ereje és hite, aki legyõzte a hatalmas és komor bánatot.
Keressük mi is a jót, mindig azt a csöppnyit! Mert nyomában ott a szeretet, a boldogság, az együttérzés, a hála, amire mindannyian vágyakozunk.