Kezdőlap » » Pannonföld » Három hegynek lába

 Három hegynek lába, két folyónak völgye

Valamikor réges – régen, amikor még a hegyek vándoroltak és a folyók meder nélkül kedvükre csatangoltak, benéztek az árnyas erdõkbe, elöntötték a virágos réteket, kikerülték a dombokat, hegyeket. Akkor történt az eset, amit a vének hagytak apáról, fiúra, akár egy jó öltözet ruhát, mert különben senki emberfia nem vélekedhetne már azokra az idõkre. A mi sík vidékünkön, mert akkor régen úgy lehetett nézgelõdni szerteszéjjel, akadály nélkül, ameddig az ég a földdel egybeér, nem volt semmi látnivaló. Egy napon a sok közül, jött egy hegy, belefáradt már az állandó menetelésbe, megtetszett neki a mi kis lapos vidékünk, elébb megállt pihenni, csak aztán kémlelt körbe. Csuda egy dolgot látott, mert õ maga volt a csuda, minden más alant volt, míg õ odafönn – Jó lesz nekem itt! Letelepszem.
Így gondolkodott, aztán úgy is tett, megvetette gyökereit. Néhány napra rá, zöldellt a fû, cserjék bújtak, azokra énekesmadarak költöztek. A hegy magasabb pontjain fenyõfagyerekek iperedtek, miután a szél hozta magok megeredtek, esztendõre fenyves erdõbe kergetõdzött a két szélfiú és a három szélleány.
Olyat hallottunk ugyebár, hogy ha valami jól megy, az másoknak is megtetszik. Így telepedett le még hamarost egy vándorlásaiba belefásult hegyfivér, mert testvérének jó itt, hát õ is maradt. Hátán régóta hordozta már a bükk makkot. Olyan erdõ, de annak is sûrûje növekedett, hogy hamarost a madarak, mókusok, vaddisznók, de nem is sorolom, mert az összes erdei vadak a csodájára jártak és úgy megtetszett nekik a nyári menedék, hogy le is telepedtek. Vendégségbõl igazi otthonra leltek.
Azért mesémet se feledjem, éppen a harmadik évben erre kóborolt a hegyfivérek húga. Körbejárt, hümmögött s a két fivér közt kényelmesen letelepedett. Egykettõre növények milliárdjai lepték el, az állatok is birtokba vették.
Meder nélküli folyóként érkezett, de aztán a hegyek lábánál a völgy, nagyon megtetszett egy kóborló folyónak. A vidéket körbefolyta, dédelgette, esztendõre sással, náddal, madárdallal, mocsárral büszkélkedett. Addig, addig terült, helyezkedett, hogy a völgyben egy kis dombocskát teljesen körbevett.
Nem is maradt egyedül, alig telt el egy holdtölte, még egy folyó telepedett le. Tiszta vizet, életet hozott a völgybe.
Álruhában keresgélve, a csodaszép, madárdalos, smaragdzöld völgybe, vetõdött egy nemesember. A dombocskára várat álmodott, köré házacskákat, embereket, egyszóval életet. Mert õt Szigeti Péternek hívták, így lett a szigetre épült falu, neve is Sziget. Évek múltán Péter a mocsárba menti minden vagyonát. Királya hûtlenséggel vádolja, menekül, így lesz a mocsár elsõ fia, egyedül.
Szigetet, a falut, ajándékba kapja, egy Szécsy Miklós nevû nemes, kinek várvédõ az apja. Álmait a faluban, melyet most már Szécsiszigetnek hívnak, egytõl –egyig mind végrehajtja.
A falu épül, szépül, bõvül.
Fogát feni rá a török, miután az országot leigázza, de az erõs Szécsiszigeti, mocsárral és hegyekkel védett végvárat, megszerezni nem, csak felgyújtani tudja. Csodák – csodája a vár mindig újraépül, hogy a végeket szolgálja, lakóit védje, minden ellenségtõl. Az a hír járja, Csoszogi az öreg várvédõ, az egyetlen ágyúval riasztja a végeket, hogy a támadások híre futótûzként terjedjen, így a láncolatban minden vár, idõben harcra készen áll.
Évtizedek múltán egy legendás ifjú, Szapáry Péter, kinek váltságdíját végül a török nem kaparinthatta meg. Ezen a pénzen, mit kínnal szerzett, megveszi Szécsiszigetet, hogy e gyönyörû vidéken, kastélyt, templomot, családot építsen.
Nem folyik le sok víz a folyók völgyében, malom dohog csendesen a falu tövében.
Az elöntött völgyben csónakház, csónakok, így járnak – kelnek az emberek a vízen, gyalog a szárazon.
Titkos alagút rejti a rászorulót. Mocsár védelmezi a menekülõt. Hegyek õrzik a falut, két folyó vize táplálja a völgyet.
Emberöltõre új jött, aztán még egy, a hegyek maradtak, a folyók csendesedtek.
Ma is emberek lakják e mesés vidéket, az országból kíváncsiak jönnek, hogy legendáink hallják, s fiaiknak tovább adják.
Mondhatnám, nem változott semmi. Csokma, Iszkónak, Káricsa, a három hegytestvér békében él, oltalmat nyújt embernek, állatnak, növénynek. Kerka és Cserta a két folyó, mostanra medrükben, csobogva, locsogva hordják a híreket.