Kezdőlap » » Pannonföld » Gyüttment

 Gyüttment

Vízen innen s vízen túl, kicsiny falu, templomtoronnyal, házakkal és népekkel.
Itt volt az a szokás, hogy emberek jöttek és emberek mentek, de a legények biz mindig a kicsiny falu leányai közül választottak maguknak mátkát.
Egyszer csak aztán az egyik leányt feleségül kérte egy másik, ugyanilyen szép és kicsiny falubeli fiú.
A leány sírt, rítt, mikor édesanyja nemet mondott.
- Nem mehetsz hozzá, ehhez a gyüttmenthez!
- Édesanyám, szépen kérem!
Az asszony hajlíthatatlan volt. A kicsiny faluba nem jöhetett idegen, azaz gyüttment. Majd pont az õ lánya legyen a kivétel, még a falu a szájára veszi. Mit nem! Eképp gondolkodott, az
asszony.
A leány vigasztalhatatlan lett.
A legény hazaindult a saját vízen túli kicsiny falujába, melynek templomtornya is volt, házakkal és népekkel.
Búnak ereszthette volna a fejét, de a legényt nem ilyen fából faragták. Hazafelé, a vízen evezve a megoldáson törte a fejét. S mivel a szomorúság szóba sem jöhetett, mind emellé vígan fütyörészett, így kereste, kutatta, mi lenne a legmegfelelõbb a bajukra.
Míg a vízen a csónak ringott, a legény egészen hazáig evezett.
Odahaza édesapja és édesanyja fogadta, hogy ugyan mit is végzett a fiúk.
- Nem! Nemet mondtak.
- Ez az utolsó szavuk? – kérdezte a legény édesapja.
- Ez – mondta a legény. – Most azt sem tudom, mitévõ legyek!
Összeült a kupaktanács, anya, apa és a fiúk. Hogy legyen?
- Válassz egy másik lányt! – volt édesapja elsõ ötlete.
- Édesapám is tudja, hogy azt a lányt szeretem.
- Hát akkor, mi legyen?
Törték a fejüket, erõsen törték, mindhárman.
Az asszony egyszer csak megszólalt.
- Fiam, hozd azt a kislányt haza!
- Szabad? – a fiú megölelte édesanyját, édesapját és visszaindult csónakjával a vízen túli kicsiny faluba, a templomtornyosba, ahol házaikban laktak a népek, hasonlóan a saját kicsiny falujához, ami a vízen innen terült el.
Ment a legény s kérte az asszonyt adja leányát, adja, neki, hazaviszi kicsiny falujába, szeretõ édesapjához, édesanyjához.
Az asszony mindeddig hallgatta a leánya sírását, rívását, bizony valahol fárasztotta már az asszonyt mindez. Most meggondolta a dolgot és a legénynek ígérte a leányt, had vigye magával. Lesz, ami lesz a faluban, kit érdekel, legalább a leány és a legény boldog lesz együtt.
A leány ölelte a legényt és boldogan vele tartott a vízen túli kicsiny falujába.
Az asszony gondolta, a falu meg majd csak megnyugszik valahogy.
Úgy is lett egy – két nap még folyt a pletyka szájról – szájra, aztán elunták és kerestek egyebet, amin köszörülhették a nyelvüket.
A legény és a leány azóta is békében, szeretetben él a vízen túl, hazajárnak csónakjukkal az asszonyt meglátogatni, de a falu száját nem érdekli már a legény gyüttmentsége, azóta már több leány is gyüttmenthez ment feleségül, egyszer talán el is feledik ezt a régi, berögzött szokást.