Kezdőlap » » Pannonföld » Az elsûlyedt templom

 Az elsüllyedt templom

Élt egyszer egy öreg anyóka, ki aprócska háza elõtti kispadjára ült délutánonként s úgy mesélt a köré sereglõ gyerekhadnak, hogy azok szájtátva hallgatták a meséket, sorjában, ahogy a néne mondta õket. Volt, hogy valamelyik szemfüles gyerkõc kért egy – egy mesét, de legtöbbször a néne mondta vég nélkül a szebbnél – szebb történeteket. Most éppen egy falu rétjén járunk, ahol a néne története szerint, a lábunk alatt, a földben harangzúgás van. Hallgassuk csak!
Fülünk a földön, magunk fekve, guggolva, kinek hogy jobb. Egy biztos a föld mélyérõl határozottan harangzúgás hallik. Elámulunk, ahányan csak vagyunk. Még ilyet!
- Szeretnétek – e tudni, hogy kerültek a harangok a föld mélyére?
Bizony, mindannyian kik ott voltunk, kivétel nélkül, arra vágytunk, hogy megfejtsük a harangok titkát.
- Régen történt, - a néne botjára egyengette két öreg munkában fáradt kezét – nagyon régen történt, talán ükanyámtól hallottam ezt a regét. Tudjátok a török itt portyázott, ijesztgetett minden magyar embert, asszonyt, s gyereket. Akkortájt nem volt más, mint a kövek, füvek, patakpart, kukoricahaj, békarokka meg a pipitér, néha egy – egy rongybaba, vagy fakocka, ezek voltak a játékszerek. Ha a templom harangjai megszólaltak, akkor bizony rögvest szaladt mindenki, vitte mi menthetõ, bújtak a legkisebb kõ alá is, inkább, mint a török fogság. Haragra gerjedt a bég – Ne szóljanak többé azok a harangok, vesszen minden! – A török sereg a harangok elkobzására érkezett, de volt egy jó szándékú köztük, ki este a táborból hírt hozott a falu egyik emberének – Holnap a harangok veszélybe kerülnek, a bég emberei érte jönnek, elveszik tõletek.
Még aznap este összegyûltek a templomban a falubeliek, imádkoztak, kérték az urat, mentse meg a templomot, a harangokat! Aztán az utolsó imahang is elült, az emberek hazamentek.
Otthonaikban folytatták, hallgassa meg õket az õ uruk, védje meg a templomot s a falut, a török seregtõl.
Reggel, mire a harangozó a templomba ért volna, annak se híre, se hamva nem volt. Igencsak megijedt a harangozó – Hol van? Hova lett? – nem volt senki, aki válaszolhatott volna, csak a harangok, de azok bíz a föld alatt hiába zengtek, zúgtak, a harangozó onnan nem hallhatta.
Csak idõvel a játszadozó aprónép, õk figyeltek, hallgatóztak, fûbe hasalva, hogy a harangzúgást megfigyeljék s továbbadják, hogy mindenki megtudhassa, így vigyáz az övéire a teremtõ, mert a templomot s a harangjait veszély fenyegette s az övéi arra kérték, hát védelembõl, óvásból mindet a föld alá helyezte.
Hogy lesz – e még templom a felszínen? Ki tudja? Tán majd egyszer, ha az úristen is úgy akarja, akkor minden a feje tetejére áll s a templom ekkor a régi lesz és a földön áll.
Mindaddig méltó emlék a föld alatt, mert ki akarja, harangok zúgnak a talpa alatt, generációk jönnek s mennek, de a templom marad s harangjai zúgnak, hogy hírül adják – e kicsiny, szent hazát, ártók nem lakhatják.