Kezdőlap » » Pannonföld » Az aranysarkantyús lovag legendája

 Aranysarkantyús lovag

Az aranysarkantyús lovag falujában élek, Göcsej szívében, Hetés testvériségének fényében.
Egy napon, midõn a padlást poroltam, egy csomó limlom és kacat társaságában egy õsrégi könyvet találtam.
Nem szokásom idegen tollakkal ékeskedni, most sem teszem. A tetõ résén egy napsugárnyaláb bebujt, s ha már bent volt körbejárt, fényével õ világította meg a könyvet nekem.
Lássatok csudát, az öreg könyv lapjain egy legényember lovagol, gyönyörû ébenfekete paripáján, vágtat a széllel versenyezve. Smaragdzöld, búja erdõ bokrai és fái közt kanyarog egy ösvény, a legény ezen a szûk ösvényen igazgatja, egyengeti fékevesztett paripáját.
De jaj, nekem!
Az egyik bokorból egy néne lép a ló patái elé. A ló a levegõben megtorpan s hogy – hogy nem a néne mellett földet ért.
Mit tehet a lovas ifjú, a bajt nem tetézi, nénét lova hátára segíti, s hazaviszi. Holdsugár mert a paripának ez a neve, engedelmesen megy a sûrû erdõben. Ott lakik az öreg néne, egy tölgyfának a tövében.
De míg hazaérnek ismerjétek meg az ifjút, ki a lovat hajtotta oly merészen, õ Szapáry Péter, Pozsonyból tart éppen Gyõrbe, a családi fészekbe.
- Megérkeztünk! – szól a néne.
Péter körülkémlel, nem lát mást, csak az erdõ fáit.
Néne fellebbenti a borostyánnal átszõtt gallyat s feltárul egy ajtóféle.
Péter csudálkozik, ki lakhat az ajtó mögött?
Nem kell soká gondolkodni!
Anyó otthonosan benyit, hívja Pétert is.
Péter továbbra is ámul – bámul, a falakon száradó növények, ablak sehol csak az ajtó, egy ágy, az asztal és a székek. Ettõl jobbhoz szokott, az látszik rajta, nénének mégsem mutatja. Csak bejön s az ajtót is becsukja. Néne tüzet rakna, fájós lába visszatartja.
Péter átvállalja, a kályhában piros lángok emésztik a fahasábot, erejüket átadják, a meleget a kályha ontja tovább.
Felkerül egy lábasféle, abban van a néne ebédkéje. A kunyhót hamarjában olyan illat járja, melyre a király is éhséggel reagálna.
Hát még Péter!
- Anyácska! – az ajtóban egy szépséges leány áll. Haja, szeme barna, termete karcsú, akár az erdei vad. Orcáját színezi, meglepõdés pírja, amint szemét az ifjúra emeli.
- Zsófi! – az asszony csak ennyit mond, és a leányt átöleli.
Péter szeme örömmel teli, hisz a leányt nem ismeri, de elsõ látásra megkedveli.
Asztalhoz ülnek.
Péter felajánlja. Segíti az asszonyt, ha már így kellett lennie.
Klára, mert, az asszonyt kicsi korától így hívják Bota Klára. Õ a környék füvesasszonya.
A növények ismerõje s tudója. Nincs az a hasfájás, kólika, vágott seb vagy nyavalya, amire Klára asszony gyógyírt, a természetbõl ne tudna.
Péter fát vág, és a kunyhóhoz hordja. Zsófit elkíséri, amíg kosaruk gombával telik.
A nap, köszönõ félben, míg õk mindig az erdõben a finom csemegét szedik.
Fortélyos a növényvilág, nem mindegy ám, mikor mit vágsz, virágos vagy anélküli, süt a nap vagy lemegy éppen. Péter mindezt megfigyeli, eltanulja s nem is bánja. Így megy ez egy egész hétig. Zsófival egyetértve, Klára asszony engedelmével, a két fiatal egyre közelebb s közelebb.
S mindeközben Klára lába jobb lett, mint új korában.
Péter most már nem maradhat.
Klára asszony elé áll, hogy vinné Zsófit, feleségnek, magával.
Beszélnek hát anya – lánya dolgaikról.
Klára mondja Zsófi hallja, hinni sem nagyon tudja, mit füle továbbít, hogy õ maga, az Egresdy grófkisasszony.
Hol van anyja? Hol van apja? Láthatja?
Mennyi kérdés, és a válasz. Majd egy nap, míg megvitatja.
Zsófi gondok – gondját éli, Klára a titoktartását kéri.
Hasszán bégnek régesrégen egy gondolat járt fejében. Minden gyermek, ki nem fiúként látta meg a napvilágot, s mert harcra alkalmatlan, legyen hát szolgáló vagy effajta. Összeszedet minden leányt. A szülõk rejtik, titkon tartják, minden leánygyermek születését.
Anyakönyvi hiba talán, de ezidõtájt leány nem születik.
Csak fiú, fiú mindenképpen!
Zsófi leány, ez egyértelmû, ezért tehát apja s anyja, fájó szívvel Klárának adja. Nevelgesse, vigyázgassa, török kézre ne juttassa!
Zsófi egy nap alatt nyert két szülõt, barátot és võlegényt. Bár azt nem tudja, mit ér mindez, ha titoktartás köti. Bánkódik még a - miatt is, hogy anyácskát idehagyja, míg õt leendõ párja elszólítja.
Hova kerül? Péter családjánál milyen lesz, végül?
Ezer kérdés, nincs felelet. Zsófi menjen vagy maradjon? Ez most a tét!
Másnap reggel holdsugáron két alak távolodik, Klára asszony integet és szemét törülgeti. Ködbe vész az erdõ sziluettje? Vagy a szeme könnyesedik!
Odahaza felfordulás Péter apja haldoklik. Kit török szablya sebesített. Életének erejébõl arra futja, hogy a hazatérõ Péternek a Szapáry szablyát méltón átadja. Mátkáját még látja apja s frigyüket jóváhagyja.
Nem sok idõ a megnyugvás, mert a török Hamzsa bég, az elhajtott marhákért, hamarosan többet kér.
Zsófit még ezen éjjel angyalsugallat ébreszti. Mosott hófehér vászoninget, varrni kell neki. Péter másnap, csatájába abban menjen, hogy kettejükben és hitében a fehér ing segíthessen.
Péter barátja Batthyány Ádám, kit e válságos idõben társul kér. Maroknyi kis, elszánt sereg, könnyû préda az ellennek, kik cselt eszelve támadnak, a magyar sereget hátba.
Péter karján, lábán lánc cseng, hiába is tenne bármit.
Ádámot s a többieket, személyével menti.
Péter Buda tömlöcébe kerül vasra verve, patkányoktól hemzsegõbe.
Ádámnak jut a tisztség, hogy Annához vigye a hírt, miszerint fiát: Pétert a török foglyul ejté. Hamzsa bég hírhedt, kegyetlenség. Bírni akarja Péter testét, lelkét, hitét, életét.
Péter inge minden kínok ellenére hófehér. Ezért hite erõs, lelke kitart az életért. Így viseli a gyalázatot, amit Hamzsa rámér, mint zsarátnok. Hamzsa béghez is eljut a hír, hogy a gyaur kutya inge hófehér. Mindegy mit tesz, ökrök helyén ekét húz, vagy a szakács mellett nyulat nyúz.
Hatalmas a váltságdíj, melyet Péterért a bég remél.
Gyûjti Ádám, Anna, gyûjti úr és paraszt, gyûjtik éjjel s gyûjtik nappal, de valahogy sosem elég. Mire egy rész összegyûlik, a bég megfejeli s már a dupláját kéri.
Zsófi éjszakáján angyalszáj kéri, hogy hárfával kézben a bég udvarába érkezzék.
Másnap egy portyázó törökcsapattal, csuhás barátként a biztonságos várat elhagyja. Kezében hárfa, lelkében varázslat, szívében szerelem, melyet aggodalom környékez.
Anna dúl – fúl! A hárpia, micsoda egy mátka! Párja a tömlöc foglya s õ az ellennel lepaktálva, álruhában, a világot járja.
Hamzsa bég nagyot néz, amikor a barát torka, száz csalogányt megidéz. Hallgatja s hallani akarja mindörökre.
Kettejük megállapodásáról papíros születik. Miszerint a csuhás egy hónapi énekéért a fehér inges kutyát viheti, kinek élte kihunyóban, nincs már sok vissza neki.
Egy hónap nem volt még ennyi szenvedõ perc, mely óráról – órára csigalassan pereg.
Az ablaktalan tömlöcben sínylõdik Péter. Néha lázálomban hall egy – egy mennyei dalfoszlányt, ami erejét kétszerezi, túlélésre ösztönzi.
Egy fázós hajnalon telik a hónap harmincadik napja, melyen szabaduló leveléért a csuhás, Pétert megkapja. Lóra segíti a meggyötört testet, õ maga gyalogszerrel folytatja.
Holdsugár, nyergében élõ halottal, érkezik a birtokra.
Nézik az ismerõs jószágot, de nyergében nem vélik felismerni gazdájok. Péter szerencsecsillaga, rávezeti õket és még idõben juttatnak méltó sorsot, az elgyötört lovasnak.
Otthon, édes otthon, mily nagyon tudsz hiányozni nékem! Péter így örvend újra a megszokott szobának, ágynak, ételnek. Anna ápoló kezei alatt sebei lassan eltûnnek.
Péter kilábal bajából.
Ébredõ lelke, Zsófit kutatja, felõle kérdez.
Hófehér ingében, tagadja a vádat, hogy mátkája hûtlenül, az ellenhez állhat.
Anna tényeket mond és vádol, már – már Péter is hiszi, hogy megtört a mámor.
Hiába fehér ing, az semmit nem bizonyít.
Hatalmas dínomdánom a felépülés bére, hivatalos mindenki, kinek Szapáry a vére.
Szapáry Péter egykedvûen készül. Számára az életnek nem sok értelme van Zsófi nélkül. Felcsendül a dal, hívogatón, kérõn, emlékek foszlánya a tudatba épül. Péter elindul a dal nyomában, agya dolgozik, egyre jár. Ismerõs a muzsika, a zenészek közt választ nem talál. Szívét szólongatja a lágy dallam.
Hogy van ez?
Hiszen agyával nem hallja!
Mit kezdjen vele, ha ismerõs, ha nem, hova juttatja?
Közben összefog ész és tudat, s kibogozza azt, mi eddig rejtve maradt. Háromévnyi raboskodás után, egyszer csak szabad. Hátaslova várja, hogy hazáig ne eshessen baja.
Nem!
Véletlen?
Dehogy!
Egy napra véletlenbõl, ennyi sok!
A mennyei dal fülébe cseng, a pokol mélyén nem volt egyebe, a dal volt mindene.
Zsófi! Zsófi!
Kiállt a lélek, mit nem hall más. Péter megértette a barát nem lehet senki más, csakis kedvese.
- Zsófi! Zsófi! – ez már hallható, minden emberi fülnek.
A tömegbõl egy csuhás barát kiválik.
Péter elindul, gyengék lábai, karja még erõtlen.
Anna Pétert követi, egészen az udvarba. Az események a szeme elõtt bomlanak.
- Hûtlenség, lázadás, s ha mindez nem elég, az erdõ lánya neked akkor is kevés.
A tömegben újabb út nyílik, három ember bontakozik: nemes Egresdy, neje és Klára asszony.
- Hallja hát mindenki! Bemutatom egyetlen leányom: Zsófit!
Volt nagy vigadalom, urak s parasztjaik, nem mulattak még így együtt, mint ezen a lagzin.
A váltságdíj mely mostanra szép summa lett, s hogy már nem kellett a töröknek kárhoztatni, Péter és neje Zsófi megvásárolja a szigetet s a környezõ hegyeket, völgyeket.
Itt gyönyörû kastélyt, templomot, malmot épít. Mindenki szereti. Legendák szólnak hõsiességérõl, hófehér ingjérõl, megingathatatlan szerelmérõl.
A következõ csatában Hamzsa béget, a lotharingiai herceggel együtt legyõzi Péter.
Jussként kapja a béget, hogy tõle az elkövetettekért elégtételt vegyen.
Péter keresztény hitében megnyugodva, a bég bûneit megbocsátja. Neki a szabadságot ajánlja. Nem úgy a bég, ki magából kiindulva, elfogatásakor, gyûrûjébõl a halált hozó mérget választja.
Királya szemében a hõs, lovag.
Lovaggá üti hát az ifjú Pétert, aranysarkantyús lovaggá, minden címei mellé évek múltán gróffá.
Így válik a hõs, aranysarkantyús gróf Szapáry Péter, a Szapáryak törzsatyjává.
A könyv lapjain a betûk egybeolvadtak a megsárgult papírral, szépen elbújt a napsugár, mely a könyv nyomára bukkant.
Most ocsúdtam önmagamból, itt ülök a padláson, a lom tetején, könyvvel a kezemben, beesteledvén.