Kezdőlap » Mesék, mondókák » Pannonföld » Szécsisziget

 Szécsisziget

Emlékeiben - múltja, múltjában - fejlõdésének útja, útjában – lehetõségek tárháza, lehetõségeiben – jövõje, jövõjében – gyermekeink jelene.

Magyarország délnyugati részén, határaihoz közel, vidéki nagyvárosaitól tisztes távolságban fekszik mind a mai napig aprócska falunk, Szécsisziget. A Zalai - dombság védelmezi, Göcsej szívébõl erõt merít, Õrség testvérsége emeli fényét. Megközelíthetõ Páka, Murakeresztúr és Lenti sík vidéke felõl. 1760-ban épült templom, rekonstruált Andrássy – Szapáry-kastély és magtár, helyreállított malom és malomtó, bivalycsorda, hód tanösvényként elhíresült túraútvonal, szõlõtermõ történelmi hegyvidék, a Mároknál álló kápolna teszi mérlegre napjainkban kis népességgel, kevés házzal bíró falunkat.
Népességében egész történelme folytán alacsony létszámú, az 1600-as években is csak megközelíti, s néha kerüli el az ötszáz fõt. Hazánk minden részébõl érkeznek turisták, hogy szemügyre vegyék az aprócska csodát, környékünket. Itt tartózkodásuk idején élvezik a csendes, békés falusi környezetet minden bájával, egyszerûségével.
Egy kedves családi látogatást kapott a falu, amikor Ercsiben egy öreg ágyúról kiderült, hogy Szécsiszigethez kötõdik. A család megérkezésekor õket érte a valódi meglepetés, mert meglátva a falu templomát, úgy kellett érezniük, mint az egyszeri asszony, aki mindig utazott, de valahogy mégsem jutott ki falujából, mert bár Pozsony szépségét dicsérte, minden olyan volt, mint odahaza, bizony számukra is olyan volt, mint otthon Ercsiben, egyedül a kupola árulkodott.
Akik mindennapjainkat töltjük e meseszép környéken, nehezebb idõszakainkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni életkörnyezetünk erejérõl, szépségérõl, lehetõségeirõl.
Így volt ez a falut benépesítõ elsõ lakókkal is.
Az elsõ ember építette lakhelyek az erdõ tövében készültek. Az 1300-as évek derekától, a maroknyi lakó néhány házban élt a dombok nyújtotta védettségben. Szigeti Péter birtokának része volt minden, a környék falvai: Petróczpusztával, Tormaföldével, Pánfalvával, Gosztholával egyetemben. Egyszerû vályogviskóikban, vászon ruházatukban, állattartással, földmûveléssel tartották fenn magukat a békés szigetiek.
A világban ismerték már a csalárdságot, intrikát, nem volt mindenütt ekkora egyetértés, mint Szigetben.
Zsigmond király egy törvényerejû rendeletével - hogy bevételei nagyobbak legyenek - bárói címmel rendelkezõ nemesei közé emelte a középnemeseket, hatalmas felháborodást kiváltva ezzel a fõnemesség körében, akik szövetkezni kezdenek az eddigi kiváltságaik védelmében, tagadva a középnemesek létjogosultságát, rangjuk, vagyonuk nagyságát erre a megtiszteltetésre. Kieszeltek egy csapdát, amelybe gyanútlanul belesétált az uralkodó is. Amikor a királyt foglyul ejtették, személyét saját személyével váltotta ki Garai Miklós, így az õ nevére épült a következõ királypárti generáció. A többi résztvevõt hûtlenség vádjával megfosztották rangjától, ingó- és ingatlan vagyonától.
Szigeti Péter is a hûtlenek listájára került. Menekült, mentette, amije maradt és az életét. Sziget határa mocsárvidék, a Cserta és a Kerka árterülete. Ingoványos, veszélyes annak, aki nem ismeri. A mocsár tudóinak egy külön világ alakul az ingovány belsejében, annak védettségét élvezve. A bejutottakat, az üldözöttet menekíti, a bujdosónak élelmet, nyugalmat ad, az üldözõt távol tartja. Az üldözõ félelmeit táplálva az elsõ ingatag lépésnél az életével fizet, a behatolásért. Itt talál békére Szigeti Péter, most már hontalanul, vagyontalanul. Magával hozott személyes tárgyain kívül csak egy fából eszkábált tutaj a mindene, aminek kunyhó formában a víz felett is folytatódik építése, hogy szállása, némiképpen védelme legyen. A folyó bõvelkedik halakban, amit csak meg kell fogni, a mocsár tele van költõmadarakkal, rucával, lúddal, ha megfogta az emberfia, három napig is eheti. Persze egy dolog nagyon tud hiányozni mindeközben, mégpedig a tûz: tûz, ami megvéd a mocsár hûs leheletétõl, ami alkalmas a zsákmányból étel készítésére. Jó ideje nélkülözte már Péter ezt a kényelmet.
A faluban félelem költözött a szívekbe, amikor fellobbant a láng. Nem volt sem túl nagy, sem meleg. Egyesek állítása szerint jéghideg lángokat õriztek, hatalmas sötét árnyak, melyek talpából hasonlóan jeges lángok csaptak fel, akárhányszor a földre léptek.
Hamar híre ment a környéken a jelenségnek, s efféle rémisztõ magyarázatok születtek a nép körében.
A király talpra állása után Szécsy Miklósnak, a veszprémi püspökség gubernátorának
(kormányzójának) adományozza a Szigetitõl elkobzott birtokokat, így került Sziget falu lakosaival együtt a Szécsyek tulajdonába.
Szécsy Miklós apja által jártasságot szerzett a végvári életben. Várat építtet a Kerka partjára, fõnemesi rangjának megfelelõ kastélyt a Kerka teraszára. Kihasználva a folyó és a mocsár védelmét. Fõúri életet él, a környék pezsgõvé válik az építkezések miatt, fellendül a cserekereskedelem, szükség van új szakmákra, hogy az életforma minden területen kiteljesedhessen. Bevándorlók érkeznek, tudással, tõkével, ötletekkel. Végvári feladatok ellátására katonákat toboroznak, újabb lehetõség ez a mestereknek: vértre, kardra, ruhára, csizmára, még több élelemre van szükség.
A falu népessége növekszik, egyre több lakójának, még több házra van szüksége, folyamatosan épül, szépül, gyarapszik.
A Kerka terasza benépesül az új lakókkal, lassacskán az õsi településrõl a szigetiek levándorolnak az erdõ védte dombokról a folyó teraszán épülõ Szécsybe. Miklóst ekkortájt Zsigmond király leveleiben Castellanus Casteli Zygetiként, mint Zygeti várnagyként illetik.
Mátyás király trónra kerülésekor Szécsy Miklós megkapja a Zygethy oklevelet, melynek értelmében Castellanus in Castello seu fortalicio Zychyzygethyként említi, ami várnagy titulus a Szécsiszigeti kastélyban.
Az 1400-as évek végén kezdik falunkat Zechy Zygethként emlegetni, az említett okmányok ismerõi és a közeli Páka várához tartozó másik Zygeth (napjainkra Kissziget) közelsége miatt, a kettõ megkülönböztetésére. Napjainkban is hallom némely turistától, amikor útirányt tervez: Kissziget. Aztán egy paránnyal odébb bök egyet az ujjával a térképen, és azt mondja, nem, nem, Szécsisziget, amerre tartunk.
Eltelik majd három emberöltõ, mégsem történik nagyobb változás a faluban s népességében.
Néhány régi elbeszélés szerint az 1600-as évben legalább két alkalommal szinte porig égetik a falut az átvonuló törökök. Az egyik esetben a település palánkostul, kapustul, emelõstül és hidastul, egy évtized múltán a falu és a vár palánkja ég porrá.
Ebbõl az idõbõl maradt fenn egy történet a jópofa várvédõrõl, akit Eöreghként a környék hírmondójaként említenek. Ismerte a dürgést, mert valahányszor veszély közeledett a falvak felé, az õ posztja volt tudatni a falu népével, de a soron következõ végvárral is, hogy felkészülhessenek a támadásra. Mindezt egy négyszáz font súlyú ágyú segítségével tehette meg, mint azt már említettem eme török öntésû ágyúnak és a Szapáryaknak köszönhetjük Ercsi testvérségét.
Volt egy vajda is a vár falai közt, teljes háza népével élvezte a végvár védelmét, mindezért cserébe muzsikájuk kíséretében vigadtak a várlakók.
A Szécsy-család fiúágán öröklõdik Szécsy-Szyget egészen Péterig, akinek halálával a család férfiágon kihal. Tõle örökli Szécsy Julianna, Kéry Ferenc neje, az elsõ nõi tulajdonosa az uradalomnak.
Bizonyos Szapáry Péter és felesége Egresdy Zsófia tõle vásárolja meg a falut mindenestül.
Legendás Péterrõl - mert így hívja a köznép új urát - rengeteg szóbeszéd járja. Megindító életlegendája szájról-szájra terjed. Egy bizonyos, Szapáry birtokként Szécsy-Szyget újra fellendülõben volt.
Péter és a Szapáry család többi tagja is Szápárból származott. Gyõr vármegyében Asszonyfán élt a család. Péter pelyhes állú ifjúként örökli meg a híres Szapáry-szablyát, amikor apját a törökkel való összecsapásban halálosan megsebesítik. Apja halálos ágya mellett Péter felesküszik a Szapáryak nevének, becsületének, hazájának, uralkodójának védelmére, zsenge vállaira véve az amúgy is nehéz helyzetben lévõ magyar nemesek sorsát, akik a három részre szakadt országban a túlélésért küzdenek, családja sorsáról, a sajátjáról már nem is téve említést.
Egy alkalommal adótartozás miatt elhajtja Ercsiben lévõ birtokának marháit. Amint a budai pasa értesül a tényrõl fenyegetõ levelet írat a komáromi kapitánynak, hogy a marhákat haladéktalanul hajtsák vissza, mert a legelészõ állatokat a sajátjaként tartotta számon.
A csata elkerülhetetlen a törökkel, Péter felesküdött apja halálos ágyán az igazság, a család és a haza védelmére. Szablyája erejében és keresztyén hitében bízva összecsapnak a törökkel jogos tulajdonuk védelmében. Tapasztalatlanságát kitartással pótolva bátorítja övéit, rohan, öl, pusztít. Csellel Péter háta mögé kerül az ellenség. Csapdába zárva, körülszárnyalja a maroknyi, elszánt csapatot, ez nem volt más, csak a halál aratása. Péter szablya általi sebet kap, az ellenség üdvrivalgására ébred. Ifjúi reményteljes élete mindeddig legelveszettebb ébredése ez. Folytatni akarja a harcot, csatára szólítani az embereket, az övéit, eltörölni a gaz hitetlent, megtorolni mindent, de hiába: a keresztyén had sehol, körülötte nyöszörgõk s holtak. S õ maga láncra verve, karja tehetetlen, hiába áll karnyújtásnyira az ellenségtõl, szablyája sehol.
Budát ekkortájt a török bitorolja, itt basáskodik Hamzsa bég. Kegyetlen ellen hírében áll, szív nélküli, keresztyénellenes, akárki fia megmondhatja. Szapáryt pedig nem is török ellennek, hanem személyes ellenségének tekinti.
Hamzsa bég isteni hatalommal nem rendelkezett, de nagyon szerette volna, hogy így legyen, az ifjú keresztyén hazafi lelkét, hitét ugyanúgy bitorolni akarta, mint a testét, a várost, az országot. Az elnyomás súlya alatt Magyarország és a magyar lakosság kiszenvedett, megtizedelõdött, élelem nélkül, folyamatos félelemben élte mindennapjait.
Péter láncaiban is ugyanaz volt, mint szabadon, kérlelhetetlen ellene az oszmánnak, félelem nélküli, önmagába vetett hittel, rendületlen nyugalommal állta szó nélkül a válogatott szitkokat, átkozódást.
Poroszlókat utasítottak, akik kínpadra vitték a hõslelkû ifjút, lábfejét kipeckelték, így vertek le rajta óranegyed alatt kétszázat. Hõsünk szégyellt volna nyögni, pláne könyörögni, teljesen haszontalan ötlet lett volna részérõl a pogány elõtt efféle cselekedetre vetemedni. Péter talpáról eltûnt a hús, felszaggatva vértõl duzzadt. Buda legmélyebb pincebörtönét kapta, ablak nélkül, rothadt szalmafekhellyel, penészes kenyérdarab volt az elesége, láncai mély sebet ejtettek bõrén, belevágtak húsába, talpa ápolatlanul fertõzõdött, patkányok sertepertéltek körülötte, hiányában minden bátorító emberi szónak. Péter tudta, vesztésre ítéltetett, nem akarta könnyen adni az egyetlent, ami maradt: az életét. Erõt merített keresztyén hitébõl, táplálkozott családja szeretetével, feltöltõdött az áhított napfény emlékével, agyát nem hagyta a lila ködnek emészteni, helyette a patkányoknak adott feladatot, amit aztán önmaga oldott meg.
A nagyvezír értesült róla, a magyar rab még mindig életben van, hát mást eszelt ki, hogy megtörje ifjonti lelkületét. Felhozatta ablaktalan cellájából, sebeire gyógyírt küldetett.
Másnak a felgyógyulás jót jelent, megváltást a szenvedésbõl, menekülést a kínokból.
A nagyvezír hatalmas összegû váltságdíjat tûzött ki Péter fejére.
Batthyány Ádám - aki családi jó barátja a Szapáryaknak - gyûjtést rendezett, hogy a harmincezer forint összejöjjön barátja szabadságáért.
A háromévnyi idõ alatt, míg a család, barátok, sõt Péter parasztjai kéregetve gyûjtötték a kitûzött összeget, Pétert igavonónak használták egyedül s ökrökkel, a nagyvezír és Hamzsa bég szórakoztatására. A hõs férfi a basa szakácsa mellett kuktáskodott, maradékot dobtak neki, ütlegelték, gúnyolták.
Otthonáról hír nem érkezett, egyetlen dolog járt a fejében: a mennyei gondviselés. Tudta hite gyakorlásából, hogy a teremtõ el nem hagyja balsorsban sem az övéit, minden szenvedés és tûrés elnyeri méltó jutalmát. Ez hajtotta nap - nap után hõsünket elõre, hogy fel ne adja, meg ne tagadja az egyetlen dolgot, ami még megmaradt számára, a hitét, ami pillanatnyilag az életet jelentette. Ezekben a napokban Péter megfogadja a teremtõnek, erõsítse még jobban hitében, meggyõzõdésében, s õ templomot emel majd, ami mindenkor méltón emlékeztet a hit erejére.
Hírvivõitõl Ádám megtudja egy nagyon fontos aga útvonalát. Tervet szõ, cselt eszel, csapdát állít s az aga máris Batthyány Ádám foglya.
A nagyvezír és Ádám végre alapos tárgyalásba kezdhet, mindkettejük kezében adu ász. Ádám akkora sarcot kér, hogy végül Hamzsa bég enged, örömmel nekiadják Pétert, csakhogy szabadnak tudhassák az agát. A fogolycsere lezajlik.
Péter vándorló holttestként tér a szabadulás útjára. Odahaza sírva fakadnak mind, akik csak meglátják, beesett arcát, mellkasát, lesoványodott testét, hosszúra nõtt szakállát, a sebek nyomát.
Felesége és gyermekei gondos ápolása mellett lassan ugyan, de javul az egészsége. A súlyos bilincs okozta sebek ki-kiújulnak, a verések nyoma begyógyult ugyan, de voltak napok, hetek, hogy elviselt kínzásai miatt - melyekre teste emlékezett - lábra sem tudott állni.
Odakinn a világban mindeközben hatalmi csatározások folynak. Bécs felszabadítása után a lotharingiai herceg Buda visszafoglalására toborozza a seregeket. Özönlöttek is mindenhonnan a magyar hadak, hogy ellent mondjanak mindenkorra másfél évszázadnyi elnyomásnak, török járomnak.
Szapáryhoz is eljutnak a hírek, új élet száll a beteg emberbe, csatába hívott és csatázni készült. Családjának ellentmondott, amikor maradásra akarták bírni, mondván nem várhat ölbe tett kézzel, hogy mások vívják meg helyette az igazi szabadságot nemzetnek, családnak, saját magának.
Ifjúi hévvel felvértezve vonul be a szövetséges seregbe fegyveresei élén csatára készen.
A mindeddig gyõzedelmeskedõ, büszke, elbizakodott, mindent elnyomó muzulmán sereg egyre csak veretett. Diadalmi babérok helyett halál pusztította sorait, harcosai ezrenként fogattak el. Elfoglalt váraink, városaink sorban visszafoglaltattak. Budát, az õsrégi várost, mely ugyanúgy hordta a zsibbasztó oszmán jármot, keresztyén fegyverek felszabadították.
Minden keresztyénnek örömünnepe jött el.
A lotharingiai herceg vendégségbe hívta segítõit, akikkel eddig csatázott s leverte az elnyomást, most koccintani akart, méltón megünnepelni a förgeteges gyõzelmet.
Szapáry Péter elfogadta a herceg invitálását, így õ is abban a helyiségben beszélgetett a sikeres hadviselésrõl, ahova a foglyokat bekísérték. Hamzsa bég is a foglyok közt érkezett a terembe. A két férfi azonnal felismerte egymást. A herceg most Péterhez szólt: – Íme! Az emberkínzó, keresztyénellenes, mindig hatalmaskodó Hamzsa bég, most kiszolgáltatom. Belátásodra, bosszúállásodra bízom. A herceg ismerte a magyar hõs történetét, s mert módjában állt, hát méltó igazságot akart szolgáltatni, legalábbis az ifjú magyarnak ajánlani a felkínálkozó lehetõséget.
Szapáry nagyratartása jeléül meghajtotta magát s eképpen szólott:
– Rajtam, s bizonyára sokakon, hallatlan alacsonyságot követtél el, s most hatalmamban van mindezt a méltatlanságot visszaadni, de a keresztyén ember nem ismeri a bosszút. Vallásom így szól: szeressed ellenséged! Én keresztyén ember vagyok, s örömmel teljesítem e parancsot. Hamzsa bég! Vallásom megbocsát az ellenségnek, a magyar nem cselekszik alacsony bosszút, kelj fel, te szabad ember vagy, én megbocsátok.
A jelenlévõ keresztyének bólogattak és értették a vitéz magyar eszmefuttatását. Hamzsa bég félénk szeme mindenünnen a gúnyt, az árulást látta csak bámészkodott nem értette, hogy lehet ez. Körülötte a muzulmán foglyok semmi jelét nem adták örömnek, ami vezérük váratlan szerencséje miatt várható lett volna. Hamzsa bég lelkében dúló csata szavaiban is hallatszott.
- Halandó ember nem képes minderre a nemesszívûségre, az egész színjátékkal csak bosszúállással diadalmaskodsz fölöttem.
A körbeállók egyöntetûen tagadták, hogy Szapáry valaha is hazudott vagy bosszút esküdött volna Hamzsa bég ellen.
A bég végül saját bõrén tapasztalta a keresztyén lelkületet. Fogolytársai vonakodtak ezt beismerni, de saját elhatározását nem másíthatta meg.
- Látom, most már látom, a keresztyének tényleg igaz istenben hisznek, ily nemesen csak egy keresztyén cselekszik. Rajtam azonban már nem tudsz segíteni! Felkészültem a kínok, kínjára akként, amit én tennék meg minden fogollyal, s hogy ezt elkerüljem, mérget ittam.
Péter orvost és papot kéretett. Néhány héttel sikerült meghosszabbítani a bég életét. Ezeket a napokat a bég megbánással, bocsánatkéréssel töltötte, felvette a keresztyén hitet, s mint bûnbánó köszönt el az élettõl legnemesebb barátja Szapáry karjai közt.
Szapáry megerõsödött, bajaiból kilábalt.
Hõstetteiért aranysarkantyús lovaggá ütötte királya, aki nem gyõzte hallgatni az ifjú Szapáry vitézségérõl szóló történeteket. Késõbb báró, alispán, az ország második bírája, legvégül birtokainak fellendítése kapcsán grófi címet is adományoz lovagjának. Mindent egybevetve „Legendás” Péter a Szapáryak õsatyjává válik.
Ott tartottunk, hogy Szécsy-Szyget fellendül Szapáry birtokaként. A fel nem használt váltságdíjból Péter megvásárolja Szécsy-Szygetet. Felújítja a kastélyt és a környékét, szabályozza a Kerkát, malmot építtet. Fogadalmát teljesítvén hozzákezd a templom építéséhez, melyet facölöpökre tervez fából, fazsindellyel a tetején.
Szécsisziget öregjei közt a mai napig is él egy olyan szabadulási legenda, mely mélyebb elgondolkodtatásra késztet és felülírja az elhangzottakat. (Engem az aranysarkantyús lovag mesére ihletett.) A fehér ing legendája, az öregek emlékei szerint.
Szapáry Péter ifjúként, hogy valamely lelki sérelmét levezesse, felpattan lovára és erdei vágtába kezd. Az ösvény keskeny, s keményen ösztökéli lovát haladásra. A gyalogutat szegélyezõ bokrok közt ezzel egy idõben egy asszony halad, csupa rongyban, rongybatyuval.
Így esett, hogy egy bokorból lépett a gyilkos közelségû paták elé. Péter lovagiassága nem hagy számára választást, a sérült asszonyt lova hátára segíti, hogy hazáig vigye. A rengetegben, annak is a legsûrûjében, volt egy házikó, ez volt az asszony otthona.
Óvón az ágyra tette rongybatyuját, ami aztán életre kelt, egy pirospozsgás, mosolygós hajas baba rúgkapált benne.
Az asszonyt, Zairát azaz Klárát, aprócska lányként, egy hajnalon, néhány társával együtt a törökök elrabolták. Egy török családnál raboskodott, úgy serdült nagylánnyá, csak a család jó barátjának köszönhette, hogy megérte a felnõttkort, ellesett mindent, amit tudni érdemes volt, s a szerencse mellészegõdött. Amikor Magyarországra került szolgálónak, megszökött és itt vert tanyát a rengetegben, ahol madár sem jár. Gyógynövények gyûjtésével, tinktúrák, gyógykenõcsök készítésével tartotta fenn magát.
Egy közeli család egyetlen leánygyermekét menekíti a török rabság elõl, hatalmas titokban neveli az elrejtett erdei lakban. (Itt jegyzem meg, az általam hallottak adnak választ a történelmi feljegyzésekben olvasható találgatásokra, hiszen legalább nyolc év hiányzik Péter és Zsófia születési anyakönyve szerint, hogy ott és úgy éljék meg az eseményeket, ahogy az írva van. A mi öregjeink emlékei szerint Zsófit csak a születését követõ nyolcadik évében anyakönyvezik, miután megszûnt a leánygyermekek beszolgáltatása.)
Az ifjú Szapáry Péter a következõ csatát együtt vívja apjával és Miklós bátyjával, de megsebesül. Lova elõzõ útjukra emlékezve a közeli erdei lakhoz viszi Péter magatehetetlen testét. Itt Klára ápolása mellett felépül. Eközben odahaza Miklóst Pozsonyba szólítják halaszthatatlan ügyei, apjuk halálos sebet kapott, haldoklik.
A még szinte gyermek Péter veszi át apja szablyáját minden kötelezettségével együtt. Marháit a pasa magának követeli, a csata elkerülhetetlen.
Péter a csata elõtt meglátogatta a mostanra nagylánnyá serdült Zsófit. Idõközben Zsófi mosott vászonból inget varrt Péter számára, mert egy angyal ezt sugallta neki. .
– Kérlek, viseld az inget! Amíg hófehér, hûségesen várok rád. Hinned kell, az ingben a tisztaság jelképében! Angyalok jelezték, hogy készítsem el és ajándékozzalak meg vele, nagy szükséged lesz rá! Kérlek, viseld és legyen erõs a hited!
Ezen az éjszakán Péter gyönyörû hangokra hajtotta álomra fejét, fülébe csengett, szívéhez szólt, mély érzelmet csalogatott lelkébe, gyönyört ígért. A hárfa minden egyes hangja elvarázsolta.
Péter az erdei lakból indult a csákvári csatába.
Péter és Ádám egy maroknyi segítõvel indult marháik megvédésére, hogy a pasa el ne hajtsa õket.
(A pasa ravasz, cselvetés a kenyere, csapdát állíttat Péternek.)
Megvédték a csordát, de egyben elfogtak egy küldöncöt is, az elkobzott levélbõl egyértelmûen kiderült, hogy egy magas rangú hitetlent szállítanak Budára s a csapat éppen a közelben halad át.
- Két legyet, egy csapásra! – Péter nem sokat teketóriázott, már tervelte is a fogolyejtést.
Ádám és segítõi melléálltak, így sikerülni látszott tervük. A domb, ahol a csapatnak át kellett haladnia, teljesen nyílt terepen feküdt. A maroknyi elszánt magyar egyszer csak egy török sereg gyûrûjében találta magát.
- Régóta feni rád a mi urunk a fogát, add meg magad, te gyaur kutya!
Péter tudta, hogy elszántságuk kevés ennyi ember ellen. Így hát a harc helyett a nem hagyunk hátra senki elvét érvényesítette.
Péter kivonta apja kardját és Ádámnak adta.
- Miután minden atyámfia szabadon távozhat, ellenállás nélkül jövök veletek!
- Legyen meg Allah akarata! – mondta a törökök vezére.
Ádám és a segítõk ellovagoltak, Holdsugár, Péter paripája csak horkantgatott, amíg Ádám kantárszáránál fogva erõsen tartotta, nem akarta gazdáját odahagyni.
Péter most büszke, felvetett fejjel közelített a csapathoz. Cipõjét elvették, láncra verték, úgy kísérték Budáig, a pasa tömlöcébe, gyalog, étel és víz nélkül. Jajszó nélkül járta meg a hosszú utat, talpáról elkopott a hús, míg Buda várába értek. Ádám értesítette Péter édesanyját, Annát és gyûjteni kezdtek a váltságdíjra. Pétert egy patkányoktól hemzsegõ cellában tartották fogva, vasra verve. Folyamatosan éheztették, kínozták, de õ ígéretet tett Zsófinak, hogy hitébe vetett erejével kitart, és nem hagyja legyõzni magát. A pasa egyet akart: megtörni keresztény hitét, hogy Allahhoz térjen meg hitehagyókén.
A váltságdíj, tárgyalásról - tárgyalásra magasabb összeg lett. Már a környezõ uradalmakból is gyûjtöttek Péter szabadulására, de mire sikerült az összeget elõteremteni, már egy sokkal magasabb váltságdíjat tûzött ki a pasa Péter fejére.
Mindeközben Pétert eke elé fogták nyilvános szántást rendeztek, hogy lám mekkora barom a magyar nemesség, lehet szántani velük, jobban, mint az ökrökkel, vagy bármilyen jószággal.
A váltságdíjtárgyalások továbbra sem hoztak eredményt, Ádám megpróbálta a lehetetlent is, de hiába. Anna eladta ékszereit, megvált a nélkülözhetõ földjeiktõl, de nem tudtak annyit összegyûjteni, hogy a pasa kiadja érte fiát.
Péter inge mindeközben hófehér maradt, minden kínzás, szennyezés ellenére.
Eljutott a pasához is, hogy a magyar rab inge nem szennyezõdik.
Zsófi egyik éjjel angyaljelet kapott, hogy barátnak öltözve menjen a budai várba. Csuhája alatt hárfával a kézben csatlakozott a bég közelben áthaladó csapatához.
Buda várában gyorsan szállt a hír, hogy egy csalogányhangú barát érkezett az udvarba. A pasa magához hívatta és naphosszat hallgatni akarta az éneket. A barát a fehér inges foglyot kérte, cserébe megígérte, hogy kerek egy hónapig énekel a pasának. Pecsétes írás készült az egyezségrõl, a hárfás egy hónapi éneklés fejében elviheti magával Szapáry Péter nevû gyaur kutyát, aki különben sem élne már soká, napjai meg vannak számlálva.
Péter néha éber álomban hallott valami ismerõset, valamit, amit nem tudott hova tenni, de nagyon mennyei volt ez a muzsika, aminek hangjai utat találtak a cella rácsain át is.
A hónap egy évnek tûnt. Aztán eljött a nap, és Péter ott görnyedt a barát elõtt, aki felsegítette lova nyergébe.
Otthon! Milyen rég nem volt része benne! Anyja és testvérei csavargónak nézték.
Péter ingére gondolt, ami a mérhetetlen fájdalom és kín ellenére is tiszta volt, akár a frissen esett hó. Megdönthetetlen bizonyíték volt kedvese hûségére.
Néhány nap múlva anyja bált rendezett fia csodás szabadulásának megünneplésére zenészekkel, lakomával, vendégekkel. Felcsendült a hárfa bársonyosan hívogatón, szívhez szólón. Péter a zenészekhez ment, de hiába, nem volt köztük megmentõje. A dal hívogatta, a muzsika csalogatta, ez a muzsika éltette rabsága utolsó heteiben, már csak ebbe kapaszkodott. Emlékei egyre éberebbek lettek. Hogy is nem gondolt erre! Csodálatos szabadulás, négy év rabság után csak egyszerûen elengedik. Ilyen véletlenek nincsenek. Mire gondolatban eddig jutott, már odakinn járt a kastély udvarában, ahol parasztjai gyûltek össze, hogy ünnepeljék uruk szabadulását. Mindenhonnan köszöntötték. Péter üdvözlésre emelte gyenge karjait, folytatva útját a muzsika hangjai után.
A tömeg lassan kettévált, a csuklyás barát bontakozott ki. Péter erejét megfeszítve ment felé.
- Péter! Péter! – szólongatta Anna – Mit keresel idekinn? – Anna számára is láthatóvá vált, mi zajlik a tömegben.
– Hívd a zenészek közé! – javasolta fiának.
Zsófi felfedte arcát, majd Péter felé nyújtotta szabaduló levelét.
- Nem anyám, nem engedem el többé!
- Nem vehetsz feleségül egy hárfást!
Újabb út nyílt a tömegben.
– Egresdy Boldizsár vagyok! Bemutatom egyetlen leányomat, Zsófiát! - állt Zsófi mellé. Édesapját követte édesanyja és Klára asszony is.
Most volt csak nagy az öröm, a bálból kézfogó lett, hetek múlva esküvõ. Azóta sem mulattak urak s parasztok egy idõben egy helyen.
Péter rabsága idején fogadalmat tett a mindenhatónak, hogy kíméletlen körülményei ellenére hitét megtarthatja, ezért a kegyért templomot építtet, melynek szépsége a következõ századon át fennen hirdeti hitünk nélkül elvesztünk. Hinni a jóakaróban, a szeretetben, a becsületben ez jelent túlélést, a legnehezebb idõkben.
Tehát Szapáry Péter birtokának környéken mindenki a fejlesztésekrõl beszélt. Nagyon sok mindenre volt szükség az építkezésekhez. Speciális tudás, gyakorlat kellett a templomhoz, malomhoz.
A folyó egybefüggõ vízfelületet alkotott a malomtóig, ott hatalmas kerekeket mozgatott a vízszintkülönbség, aminek erejét a gabona õrléséhez hasznosították.
Innen a következõ történet melyet, szintén az egyik öregtõl hallottam.
A molnár és felesége felügyelte a szekereken érkezõ gabonaõrlését, hazafelé a gabonás zsákokban már a liszt utazott. Úgy hírlik, az õrlés ideje alatt a megállapodott fizetség mellé egy-egy jóízû történetet is kellett mesélnie az ideérkezõnek, hogy a molnárt, kit csak malomapóként emlegettek mindnyájan, szóval tartsák. Nem is szépítem a dolgot, malomapó élt-halt a kitûnõ történetekért. Volt is min mulatni, alkalomadtán keseregni, mert mindenünnen érkeztek a szekerek s rajtuk-velük a hírek. (Szerény terveim közt szerepel egy malomtavi mesélõkönyv, mely összegyûjtve közreadná az eseményeket.) Malomanyónak is volt egy gyerekkori élménye, amit télvíz idején, ha a malomban csend honolt mindig elmesélt, hogy apót felvidítsa.
Nyár végén, amikor aszály sújtotta a vidéket, eltûnt a víz a kerekek alól. Nagyanyó naphosszat mondogatta az akkor még picur kislánynak, malomanyónak, hogy majd a víz tündére feltölti a tavat. Lesték reggel, nappal, délben, este, néha még éjjel is, hogy néz ki a víztündér, aki újra teletölti a tavat. Holdfény vetült be az ablakon, suhintás, csobogás hallatszott, s a vízszint egyre emelkedett. A kerekek nyikorogva indultak újra, hogy aztán hangtalanul fordulva hajtsák a benti fogaskerekeket, melyek a megfelelõ finomságú õrlést végzik. A víz tündére egy hatalmas kék hullámhoz hasonlatos lény, jött és ment, a víz maradt.
Emlékszünk még a Szigeti Péter névre. Vele kezdõdött a mocsárvidéken az élet. Idõközben vélt vagy valós események miatt folyamatosan nõtt a kitaszítottak száma. A „nagy sziget”, mostanra így nevezték a mocsárban kialakított élõhelyüket. A legnevesebb ember a három betyár: Sobri Jóska, Savanyú Jancsi, Csorba Pista, az õ alakjukat megõrizte az emlékezet. Esténként parázsló tûz fényénél, babfejtéskor, fonóban, fosztóban titkon róluk duruzsoltak a falubeliek. Több történetre is emlékeznek a régiek. Az egyik kedvencem, amikor két fiatal, közös életre elkötelezi egymást, lakodalommal ünnepel a falu apraja-nagyja. Egyik ilyen mulatságra feledékenységbõl nem hívták meg a Sobri Jóskát, a fõ betyárt. Beállított az magától, minden hívást mellõzve, a ház népe ijedten fogadta, amikor vacsoraidõben megjelent. Bizony nem volt alaptalan az ijedelmük, mert a betyárt nem meghívni a mulatságba egyet jelentett a hadviseléssel.
Sobri most ünnepelni jött, de a háziak szemében ott volt a rettegés. A vacsora folytatódott, a váratlan vendég érdekes történetbe kezdett, a mondandója közben egy bottal többször a mestergerendára koppantott.
Másnap nyert értelmet minden. A háziak fölfedezték az üres padlást, pedig elõtte húsos kolbász, bõrke, szalonna, sonka lógott a gerendán. Most meg csak a hûlt helyüket találták.
Hát így állt bosszút Sobri a háznépen: a betyárjaival mindent lehordatott. Amíg kopogott, nem hallotta senki, hogy odafönt jár valaki.
A másik kedvencem, amikor az öreg molnárnak odaszólt a legifjabb, Csorba Pista - miközben az uradalmi malacokat elhajtotta - hogy tekintsen már balra, s az vóna a legjobb, ha azt is elfeledné, hogy találkoztak. Aztán elhajtotta a kondát, most már fennakadás nélkül egészen a nagy szigetig, végig a mocsárban.
Hatalmas vérdíjat tûztek ki a fejére. Malomapó bölcsen csendben maradt, tudva, hogy jobb a békesség.
Így is éppen elég volt az éjszakai portyák után helytállni, amikor a jusst elosztották. A malomba futott minden alagút, s velük az összes zsákmány. Nem is volt éhezés, nélkülözés a faluban, mert Sobri és bandája nem hagyta volna. Vettek, ha találtak, vittek, ha hiányzott.
Nem is tudták elkapni a betyárokat. A kastély alatt végighúzódott, a malom alatt folytatódott az alagút, kis felszíni tartózkodással eljuthattak a lenti, felsõ-lendvai, muraszombati, németújvári kastélyokba, várakba. Nappal a nagy szigeten és a faluval határos erdõben a „tiloskában” volt a betyárok tanyája.
Legendás Péter a kuruc–labanc harcok idején, mint a király hitelezõje, kincsvédõje az alagútrendszer segítségével közvetített.
A sorban a következõ Szapáry Péter nevéhez fûzõdik a mai napig mûemlékszépségû templom építése. Úgy beszélik, a püspökség szólította fel, hogy elõdje, „Legendás” Péter által építtetett templomot újíttassa fel, mert a századnyi idõ megrongálta, méltatlanná tette. Péter terveket készíttet, építtetõket fogad, olasz mesterekkel tárgyal, és elkezdõdik az építkezés, de a munkák olyan lassan haladnak, hogy rossz nyelvek szerint hamarosan a falazáshoz használt malterba víz helyett bort öntöznek. Megemlítem, hogy itt van még egy érdekesnek látszó tény, mert szinte egyforma tervrajz alapján épül Ercsiben, Letenyén és Szécsi-Szigethen a templom. Az öregek szerint a miénk lett volna a kisebbik, de mivel a tervrajzokat addig csereberélték, végül a lényegesen kisebb templom alapjainak Letenyén vetettek ágyat. Ahogy a mondás tartja, fontos a végeredmény! Azzal pedig elégedettek lehetünk, hiszen a gyönyörû barokk templomnak a mai napig csodájára járnak. Csak érdekességképpen: az orgonánkat a Magyarországon fellelhetõ tíz legértékesebb közé sorolják. Ritkaság a teljes egészében fából faragott, körüljárható oltár, mögötte a purgatórium megjelenítésével, a Szerecsen Madonna szobra is fából készült. A fekete kápolna különleges érzetet kelt, amit a fénymegoldás tesz egyedivé. Legértékesebb szobra Celli Máriát ábrázolja, de sorolhatnám a barokk stílusú templom különlegességeit.
Az ezernyolcszázas évekbõl találtam egy történetet, mely szerint a következõ, a sorban harmadik Szapáry Péter vezeti oltárhoz Batthyány Izabellát, itt e templom falai közt teszik le egymásnak hûségesküjüket. A fõrangú esküvõt nagy készülõdés elõzi meg. Egyébként is ebben az idõben újítják fel a kastélyt a régi várkastély alapjainak felhasználásával. Csónakázó-tóként funkcionál a tó, a parton csónakház, a vízen lágyan ringó ladik. A kastély parkjában liget, orgonabokrok, kavicsos utak, gondozott föveny, kerti lak, melyet puszpánggal futtattak be.
A fiatalúr szoknyapecér hírében állott. A falu nem szenvedett hiányt szépséges leányokból, s menyecskékbõl. Egy bizonyos Tóth Erzsókon akadt meg a fiatalúr szeme, eleinte a fehércseléd vonakodott, aztán beadta a derekát. A gyönyörû smaragdzöld fövenyen, a folyó csobogó zenéje mellett szövõdött a románc. Erzsók egyre szerelmesebb lett, míg a kastélyban már az esketési ceremóniát szervezték. Ebbõl lett a kalamajka, mert a templomban a fõrangú vendégek mellett a birtok lakói is képviseltethették magukat. Amikor Szapáry Péter és Batthyány Izabella az oltár elõtt állt, Erzsók váratlanul és felbõszülve rontott az esküvõi szertartás kezdetekor a templomba, tudtára adva mindenkinek, ami addig rejtve volt a kíváncsi szemek elõtt, s megalázva önmagát is az úri fintorokkal, midõn kitárulkozva elõadta, elkeseregte szerelmét s annak gyümölcsét, kit szíve alatt hord még látatlanul. Ahogy jött, úgy távozott: üres kézzel.
Nagyanyám féltve õrzött, megszentelt meséje Rempõcrõl, a tündérek völgyérõl, amit ünnepnapokon hallhattunk csak mi, éhes lelkû apróságok, senki más.
Erzsók angyalcsinálóhoz készült, így nevezték a nemkívánatos babák bábáját. Útközben találkozott egy vénségesen vén, bibircsókos anyókával, kinek hajlott háta s remegõ, göcsörtös gallyra emlékeztetõ ujjai egy még göcsösebb fadarabba kapaszkodtak. Erzsók értetlenül állt a hívás elõtt, de anyó érte jött, s nem tágított, míg vele nem ment. Mentek, ki a faluból, fel a hegynek, be az erdõbe, s annak egy mérhetetlenül szép tisztásáig meg sem álltak.
Erzsók ámult-bámult, hogy lehet ez? Hol vagyunk? - kíváncsiskodott anyótól. Anyó nevetése cikornyás, földöntúli és borzongató. Erzsók azonban megkedveli a helyet, kitanulja a növények, állatok tanait, s megleli a békét késõbb is, amikor hármójukra kell gondot viselnie. Tündérvölgy - mert Erzsók tudtán kívül ott lakott - sokáig érintetlenül megmaradt. Nagyanyám öreganyja még látta a színes, illatos völgyet, ahol minden hajnalban csudálatos lények fáradhatatlanul gyûjtötték a friss, hajnali harmatot. Békés világ volt embernek s természetfelettieknek egyaránt.
Egy kedves történet a lovászfiúk által is fennmaradt, melybõl kiderül, az állatokat is „fontosságuk” szerint helyezték el az istállókban. Mert ugye a kapu felõl állt a tiszttartó ménje, amivel fedeztek, emellett 3-4 hátasló, a parádés lovak, s csak sorrendben ezután következtek az igáslovak, ökrök, kijáró tehenek, bivalyok.
Indiában legalább hatezer éve ismert hatalmasra növõ állatokat sokfelé tenyésztették, mint házi bivalyt. Nem kellett félni termetüktõl, de a bikák könnyûszerrel eltaposták az emberfiát.
Az istálló mellett egy tejcsarnokba érkezett a tehenek és bivalyok teje, ahol messze földön híres ízesített sajtok készültek. A tejcsarnok közelében egy gémeskút segítette a lovászok munkáját, ellátva az állatokat mindenkor friss ivóvízzel. A kastély vízellátását a bejárat melletti kézi szivattyúval oldották meg. A kastély bolthajtásos pincéjében tárolták az uradalom borát. A pincében 145 akós hordók álltak, méretük miatt ezeket a hordókat a kádárok itt állították össze a helyszínen.
Nem egyszer a mester – hogy-hogy nem - hozzáfért a pincehûs nedûhöz, s akkor napokig nem épült a hordó, segédei bújtatták a tiszttartó elõl, míg sikerült a mámorból kitisztulni.
Egy másik történetet is hallottam gyerekként s már akkor is szöget ütött a fejemben, mert ez jól példázza az egyszerû emberek nagyszerû logikáját.
Aratásidõben váratlanul látogatott kastélyába az esedékes Szapáry gróf, lovát lecserélte, s minden teketória nélkül a búzaaratókhoz vágtatott. Szemével intézõjét kereste, nem találta,
- Ejj, a teringettét! - gondolta - Hogy megy a munka, ha az intézõ, akinek pedig dolga volna itt, sehol? Mindeközben a munkások közt némi rendezetlenség támadt, s egyszer csak kivált a tömegbõl egy paraszt, s egyre közelebb jött a grófhoz. Már lovához lépett, mikor felismerte a felé közelítõben az intézõjét. Csudálkozott vászoningén, nadrágján: akár a parasztjai, szintúgy nézett ki. Azonnal meghagyta, csináltasson egy rend tisztességes ruhát, mert az õrá vet rossz fényt, ha birtokainak felügyelõje beleolvad parasztjai közé, s nem kiemelkedik onnan, ahogy egy fõúri tiszttartóhoz illenék.
Bezzeg az intézõ, köszönte a gróf figyelmét, bajszát pödörte, hiszen otthon a ládafiában feküdt az ünneplõje, amit az aratási munkák igénybevételétõl, kíméletbõl hagyott a ládában, a sokkal kényelmesebb vászonöltözet kedvéért.
Az úr 1819. évében a Szapáry család Etel nevû leányát feleségül veszi gróf Andrássy Károly. Ezzel véget ér egy fejezet. Az 1900-as évek közepén a falu Andrássy uradalom lett.
Újabb felújítás kapcsán a környék is szépül, a kastély parkjában, gyertyánfasor védelmében asztalokat, padokat helyeznek el, ahol jólesik megpihenni. Ambrus-kert néven emlegetik ezt a helyet sokáig, majd szérûskertként, amikor kaszáló áldozatául esik a pihenõkert.
Ebbõl az idõbõl találtam egy különös halott csaptatást említõ történetet, amit egyébként emlékezetem szerint meséltek is nekem, de kislányként nem tudott varázslatot kelteni bennem úgy, mint a lovag és grófkisasszony vagy a malomtörténetek.
Falunktól úgy három kilométerre található a Mároki-kápolna, mint az elején említem is.
Temetkezési helyként is fontos a kápolna és környéke, a mai napig ápolt sírokat találunk, nagyrészt édesanyám és a hasonló korúak igyekeznek menteni az utókor számára, bár csekély a síremlékek mondanivalója, azért a figyelmes utókor számára beszédes lehet.
Lovas szekérre helyezték fel a halottas koporsót, a csaptatás (rögzítés) fontosságáról valahogy elfeledkeztek. A kápolna hegyre épült, csak odafönn derült ki, hogy a koporsó menetközben lecsúszott. Azóta is közszájon forog a történet, hogy a halott csaptatása elmaradt.
A kezdetekkor a dombok alján, az erdõ tövében indul Szécsisziget története. Andrássy gróf területrendezésbe kezd, fejlesztéseket indít, az õsi falu helyére almafákat ültet. Néhány év alatt gyönyörû almáskert hívogatja a tavasszal arra járókat, tengernyi hófehér virágával, õsszel piros, lédús almáival.
Napjainkban két almafánkat dédelgetjük, melyek már egy kidõlést követõen újraéledtek, így udvarunkban még mindig a gróf almáiból terem.
Elõrebocsátom, vendégszeretõ népek vagyunk a környéken mindannyian, annak idején, amikor férjemmel, akkor még egyetlen fiunkkal megvásároltuk férjem szeretett nagyanyjának házát itt a grófi almáskert helyén, bizony nem volt könnyû dolgunk, sokáig nem értettem a falubeliek hozzáállását. Aztán egy véletlen folytán jutott tudtomra, hogy a falu lakói évtizedek óta - vagy talán még régebben is körültekintõen válogattak a felserdült fiataljaiknak párt, de mindig csakis a falu szülötteibõl. Mi a férjemmel és a gyerekünkkel, úgy mondták
„ gyüttmentnek” számítunk. A kisebbik fiam már „tõzsgyökeres” szécsiszigeti lakos, annak minden elõnyével és hátrányával, bár napjainkban ez már csak poharazgatások alkalmával szempont.
A kör tehát bezárult, ismét Szécsiszigetiek élnek az erdõ alatt, a dombok ölén.
Az 1900-as évek végén rendezik az árterületet, elterelik a Kerkát.
A vízszintsüllyedése nyomán korhadni kezdenek a berekfa cölöpök, amire a kastély és a templom is épült, ezért a feltöltést választják, mint tartásnövelõ technikát. Sajnos a feltöltés az emlékek nagy részével történik, amit törmeléknek ítélnek.
Mindezek ellenére a hetvenes évek elején egy állapotfelméréskor bontásra ítélik a kastélyt. Késõbb mégis aktivisták és a Mûemlékvédelmi Hivatal szakértõjének segítségével állagmegóvás történik.
Falunkban letelepült egy asszony, õ szállodaként álmodta meg a kastélyt, egy sajnálatos balesetben azonban a magtár épülete kiégett, a tetõvel együtt tervei is füstbe szálltak.
Mára felújítva, berendezésében is a régies stílusban várja az ideérkezõket. Mindazonáltal rengeteg pénzre és talán idõre is szükség van, amíg teljesen késznek lehet majd a felújítási munkálatokat nyilvánítani.
Mert rohanó világunkban szinte nem létezik a tegnap és a ma, csupán a pillanat, amit a holnap és az azután követ.
Gyermekeink számára fontos a múlt értékeinek megismerése. Legalábbis hiszem, hogy így van, meg kell óvnunk, mutatnunk, amit kaptunk, hogy majdan felvetett fejjel adhassanak mindent a következõ generációnak. Erre nagyszerû alkalom az efféle gyûjtögetõ munka is, amit végzek, hiszen sokszor mire meghallgatnám az egyik öreget, õ már nincs többé, s ezt a lehetõséget soha nem kapom vissza, de a késlekedésnek, idõhúzásnak minden esetben mindannyian vesztesei vagyunk.
Környékünket csodával határos módon rendezte jó- és balsors, mindezekért kérem, bocsássák meg nekem, ha csapong az emlékezet. Egyetlen vágy hajtott, hogy szerényen, de látképet adhassak falunk nevének, sorsának alakulásáról. Mindehhez úgy vélem szükséges némiképp visszatekinteni a múlt zegzugos századaiba, míg napjaink változása a szemünk elõtt zajlik, de csakis a figyelõ tekintetek elõtt.
Nem hallgathatom el, hogy hasonló csodákkal kell számolni a közvetlen szomszédságban is. Csömödérben van az ország leghosszabb kisvasútjának fontos állomása, Vétyemben az õsbükkös nyújt bakancsos turistáknak feledhetetlen kikapcsolódást és látványt, rejtve múltjuk meséjét mindaddig, míg egy arra kíváncsi, fel nem lebbenti róla az évszázados fátylat.
Szécsiszigetben bérelhetõ kerékpárokkal könnyen bejárható a néhány kilométernyi távolság, tavaly épült a hegyre egy kilátó, ahonnan fenséges panoráma tárul szemünk elé, kárpótolva bennünket a hegymenetért.
Jelenünkbõl a jövõbe kacsintva, tisztánlátó tekintettel képzeletemben gyermekeink horgásznak a halastavunkban, lovagolni tanulnak a kastély lovardájában, hogy majdan ne kelljen e tudomány híján restellkedniük, lovas õseink elõtt, turistáktól hemzseg a termálvízzel kényeztetett üdülõfalu.
Addig is hagyományainkat tisztelve, öregjeinket meghallgatva, a ránk hagyott értékeket legalább megõrizve, kívánságaink szerint meg-megújítva, figyelemmel és türelemmel, példát mutatva, támogatjuk a jövõ nemzedékét.