Az Ön kosara jelenleg üres!
A cifraszavú ház
Élt egyszer egy mester és annak három lánya. Igen ám, de a három lánynak, három anyja.
Házuk táján volt is vita bõven, mert bárhonnan is nézzük a három lány és a három asszony, az éppen hat, szóval öttel több, mint fehércselédbõl elég. Szegény mester, kinek mindent megadott az élet, csupán a békés, nyugodt perceket tartotta vissza, azt sem tudta merre bújjon, hova forduljon, hogy némi magányra leljen, mert hát nagyon elfáradt már.
A két nagyobbik lány kitanulta anyjuk mesterségét, ha minden a legnagyobb rendben volt, akkor is úgy tudtak perlekedni, mintha bizony az ajtófélfa fölé lett volna vésve a veszekedés szövege.
A kisebb, az szelíd és jámbor, csendes, akár az édesapja, de neki sem jutott egyéb osztályrészül, mint a durva, becsmérlõ szavak. Mert a mester házában jóval napfelkelte elõtt kezdõdött a kiabálás, a hold régen a helyén volt, hogy a sötét éjszakai utcákat, tereket megvilágítsa s még mindig tartott a perpatvar. Hanna, mert így hívták a mester legkisebb leányát, legtöbbször késõn feküdt, ha már csend borult a házra, és olyan korán kelt, hogy a kakas még javában, álmodott a hajnali kukorékolás felõl.. S hogy merre járt mindeközben? Eleinte kereste helyét a világban, sorra rótta az utcácskákat, de nem talált elfogadható idõtöltést. Az emberek szívélyesen köszöntötték, mert a leány kedvesen, mosolygósan válaszolt. Talán csak néhányan vetették oda érzelem nélkül – Jó napot! – mert csak a nõvéreit és az asszonyokat ismerték, a leányt és édesapját nem.
Elõbb – utóbb elhaladt az ékszerüzlet elõtt is, aminek a kirakatában szebbnél – szebb láncok, fülbevalók, medálok, gyûrûk voltak. Egy – egy tálcán csak egyféle ékszer. Régóta látott egy gyûrût az egyik gyûrûs tálcán, mely kirítt a többi közül, de az árát sosem látta.
Nem is láthatta, mert arra a gyûrûre nem volt kifüggesztve, hogy mennyibe kerül. Minden ékszeren, egy kis cédula hirdette mibe kerül. A leány megcsodálta, képzeletben, melynek bõvében volt, hiszen mit is csinálhatott volna álló nap, míg távol volt a zajos, cifraszavú házuktól, ujjára húzta, óvatosan, kezét a nap felé fordítva, hogy az apró kövek a nap sugaraival találkozva szanaszét szórják a színes sugarakat.
Történt egyszer, hogy, míg Hanna ábrándosan, a képzelet világában, a gyûrût próbálva gyönyörködött a szivárvány játékában, nyílt az ékszerüzlet ajtaja. Egy asszony lépett ki rajta és egyenesen a bámészkodó leányhoz lépett.
- Gyere be kedveském! Gyere, próbáld fel bátran, mi tetszik neked!
Hanna még a szivárványcsoda fogságában, fel sem foghatta, hogy hozzá beszélnek.
Az asszony azonban közelebb lépett, megérintette karját, így kérlelte, jöjjön az üzletbe!
Az asszony közelsége, érintése megtörte a varázst, mi eddig Hannát rabul ejtette. Hanna mintegy szép álomból ébredve, önkéntelenül követte az asszonyt az üzletbe. Odabent sorra mutatták neki a szebbnél – szebb nemesfémbõl készült csecsebecséket, fülönfüggõket, hatalmas nyakbavalókat, de a leány mindet visszautasította.
- Köszönöm, nem tetszik, igazán nem tetszik! – hajtogatta már sokadjára. Míg végül a gyûrûk kerültek sorra a kínálásban, de azok is egytõl – egyig hasonló sorsra jutottak. Már csak egyetlen gyûrû volt a tálcán, az, az egy, ami valahányszor a csodák, a szivárvány birodalmába repítette Hannát, ha csak rágondolt, már be is következett a varázslat. Most meg a valóságban, igazából, tényleg az ujjára húzták a gyûrût. Hanna alig hitt a saját szemének, a gyûrû finom vonala körbevette az ujját, úgy illett reá, akárha odaszabták volna. Súlytalan, ábrándos pillanat, mely már vitte is a színek birodalmába, de most az asszony beszéde valamelyest visszahúzta, mert a leányhoz beszélt. Hanna felkapta fejét, mert érdekes volt, mit az asszony hangjából kihallott.
- Jól van, no! Ne nézz ilyen szomorúan, légy vidám, mint mindig! Ezt csak azért meséltem, mert, a gyûrû éppen a te méreted.
Hanna már bánta, hogy nem figyelt, most meg már késõ. Hogy a csudába tudhatja meg a gyûrû történetét?
- Megteszed, amire kérlek?
Hanna most volt csak igazán bajban. Most mit válaszoljon? Ha ismerte volna a kérdést, akkor persze könnyû lett volna a felelet is. Gondolta, mi baja eshetne. Egyszer az életben akár igent is mondhat, még ha fogalma sincs, mire mondja - Igen – csúszott ki akaratlanul a száján.
- Helyes döntés, én is éppen így gondoltam el! Megmutatom, mi lesz a dolgod.
Az asszony körbevitte az üzletben, elmondta a teendõket. Hanna ujján még mindig a sokköves gyûrûvel követte az asszonyt, aki türelmesen magyarázta, hogy kell foglalkozni a betérõkkel.
Látszott szereti, amit csinál, mert minden szavából kihallott az odafigyelés, törõdés.
Hanna mindent nagyon megfigyelt, megjegyzett.
Néhány óra múlva egyedül kínálta az ékszereket, az emberek meg csak jöttek és jöttek, mintha a mindig mosolygó leány elbûvölte volna õket, csak vásároltak és vásároltak. Estére aztán bezárták az üzletet, Hanna is hazafelé indult, csak még a gyûrûtõl búcsúzkodott, hogy az asszonynak adja és tõle is elköszönjön.
- Nem! Nem! Emlékezz! Ez benne van az egyezségben, a gyûrût mától örökké viselned kell.
Hanna megszeppent, mi lehet még az egyezségben, amire igent mondott. Sajnos nem tudta a választ, nem emlékezett, csak az asszony hangjára és hogy érdekes dolgokat mond, de többre nem.
- Mit kell tennem? – meglepõdve hallotta saját hangját, mintha helyette érdeklõdne valaki, csak ez a valaki saját maga volt.
- Nem volt az olyan rég! Hogy – hogy, mit kell tenned? Ezt nem felejthetted el! Holnap nyitásra gyere és tedd ugyanazt, mint ma, közben pedig viseld a gyûrût!
Hanna szívérõl elszállt egy sóhaj, jól van ez teljesíthetõnek hangzik. akkor nem történt az égvilágon semmi baj, nyugtatgatta magát.
Elköszöntek egymástól, a leány hazaindult, de egyáltalán nem sietett, csak ábrándozva gyönyörködött a gyûrû fényeiben. Így is ébren találta még a veszekedõket. Azok alig vettek róla tudomást, csak az egyik nõvér pillantása esett a sokköves, hatalmas gyûrûre.
- Hé, te! Honnan az, a gyûrû? Tán csak nem loptad? Napok óta csak kódorogsz, színedet sem láttuk, merre jártál egész nap?
Hanna gyûrû nélküli kezébe rejtette gyûrûs kézfejét, önkéntelenül védte, ami az övé, hiszen az asszony azt mondta, most már biztos volt benne, hogy így mondta – Örökké viselned kell a gyûrût! - Ez az egyezség született.
- Csak erre – arra!
- Honnan a gyûrû?
- Az asszonytól.
Most már az egész cifraszavú társaság a leány és a nõvér vitájára figyelt. A többiek is bekapcsolódtak a szóváltásba. A legkisebb leány anyja kérdezte – Miféle asszonytól? Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belõled!
- Az ékszerüzletben találkoztam vele.
- Mit kerestél te az ékszerüzletben?
Ez az! Hiszen, ha Hanna tudta volna, ha emlékezett volna az egyezségükre, mire akaratlan bábként rábólintott.
- Fogalmam sincs.
- Ennek se eleje, se vége. Össze – vissza, zagyválsz mindent. Add a gyûrût, holnap elsõ dolgom lesz visszavinni az ékszerüzletbe.
Hanna nem értette, hogy fajulhattak idáig a dolgok, õ csak megpróbált válaszolgatni a kérdésekre, de miért kellene a gyûrût lehúznia az ujjáról. Egy dologra emlékezett biztosan, örökké viselnie kell a gyûrût.
Anyja és nõvérei felbõszülve követelték a makacsul hallgató leánytól a gyûrût, míg végül közös erõvel lehúzták azt Hanna ujjáról.
Hanna a szobájáig szaladt, sírt és szomorkodott felváltva, mert ugyan nem emlékezett mindenre az egyezségbõl, de most már a szavát sem tudja állni és ez méltatlanná fogja tenni az asszony szemében.
Eljött a reggel, mely Hannának a rémálma lett. Az eltelt sötét órák alatt mindvégig azon gondolkodott, mitévõ legyen.
Nagyon korán hagyta el a házat, apjától köszönt csak el, aztán egyenesen az ékszerüzlethez ment. Bekopogott, az asszony nyitott ajtót, személyesen, invitálta a leányt, lépjen be bátran! Hanna belépett, sírva mesélte a gyûrû történetét, kérte az asszonyt bocsássa meg neki, hogy nem tudott jobban vigyázni a rábízott ékszerre.
- Jól van, na, ne itasd már az egereket! Gyere, üljünk le, megreggelizünk, aztán kitalálom, hogy mit tehetnénk!
Nyitás után hamarosan megjelent a leány anyja, az elkobzott gyûrûvel. Az ékszerboltos asszony egyedül foglalkozott vele. Semmiképpen sem akarta elárulni a leány anyjának, hogy a gyûrû a leány jogos tulajdona, mert tudta, ha így tesz, az anya kapzsin megtartja a méretes ékszert.
Ezért az asszony egy kis cselhez folyamodott, hogy a leányt se kelljen lopás vádjával illetnie, felháborodottan, dühösen, követelte jogos tulajdonát mielõtt még a leány anyja rájött volna kapcsolatára, Hannával. Néhány perc múltán Hanna anyja úgy távozott az üzletbõl, mint ahogy érkezett, semmivel sem tudott meg többet és a gyûrût is megkaparintották tõle.
Az asszony éppen abban a pillanatban húzta Hanna ujjára a gyûrût, míg anyja feldúltan tartott a cifraszavú ház felé.
Hanna babusgatva védte a visszakapott gyûrût. Aztán az jutott eszébe, hogy még nem is tartotta a kezében, úgy igazán meg sem szemlélte, ezért féltõn levette ujjáról, a kelõ napnyaláb fényébe tartva nézte, csodálta a gyûrû szépségét. Egy írás van a gyûrû belsõ hajlatában. Írás, akkor írás. Nem úgy van az, figyelni kell erre! Ekkor olvasni kezdte az aranyba vésett cirádás betûket.
Eljövök, ha mondod, mert szádból cseng a szó s számomra ez lesz a jel, melynek ellenállni képes nem leszek.
A pillanat elszállt, a szöveg Hanna ajkáról elhangzott.
Mi a csudát jelenthet? Törte fejét Hanna. Megkérdi az asszonyt, talán az õ bölcsességével választ kapnak kérdésére.
Az üzletben az asszonyt nem egyedül találta, egy férfivel ölelkezett. Hanna amilyen csendben jött úgy akart távozni is. Már bánta, hogy kopogás nélkül lépett be, de még nem nyitották ki az ékszerüzletet, vagy mégis, akkor meg a feladatát nem látta el. Mindenképpen szégyenkezve húzta az ajtót, hogy mielõbb kívül legyen.
- Hanna, kedvesem, gyere, gyere csak közelebb! – szólongatta az asszony a megrémült leányt.
Látszott, minden gondolat látszott Hanna arcán, persze a kívülállónak, õ maga mit sem sejtett róla.
- Bocsánat! Nem, nem szeretnék zavarni! Jó napot! Hátul várakozom.
- No, ne butáskodj már! Elõd, csakis miattad lehet e pillanatban itt - ölelte még mindig a férfit az asszony – Elõd bemutatom a gyûrûdet viselõ leányt, Hannát – a leányhoz fordult – Hanna ismerkedj meg Elõddel – ezzel a félig nyitott ajtón át távozott az asszony.
A két fiatal az üzletben maradt, egymást méricskélve, félszegen, mit is lehet mondani egy vadidegennek.
A férfi, akit az imént Elõdként mutatott be az asszony, elõrelépett fejet hajtott – Nagyon örülök, hogy végre személyesen találkozunk.
Hanna sem akart udvariatlan lenni, bár most egy kis békére jobban vágyott volna a kimerítõ éjszaka után – Úgy mondja, mintha ismerne, csak a személyes találkozóra várt volna mindeddig!
- Valóban így van! Ez egy hosszú történet, mely évtizedekkel ezelõtt kezdõdött. Aranymûvesként sokféle emberrel hozott össze a sors, egyszer szerencsétlenségemre egy kellemetlen, mi több rossz szándékú nõvel, aki nem tudta elviselni, hogy az ékszerei egy idõ után nem rejtették el a korát, ezért egy távoli szigetre számûzött, hogy idegenek közt éljek, vagy inkább haljak. Nagynéném tanácsára, még a számûzetési varázslat beteljesedése elõtt, elkészítettem a gyûrûmet, számodra.
- Nem is tudott, még a létezésemrõl sem tudhatott! Hogy – hogy a számomra készítette a gyûrût?
- Legyen elég annyi, hogy a gyûrû elkészült, a szöveget nagynéném javasolta, mert mindezzel a szabadságom váltatom meg, ha itt az idõ, így mondta, akkor!
- Szabadságot? – ismételte értetlenül Hanna.
- Igen! Mindeddig a sziget foglyaként éltem, bár minden vagyonom és az életem is a szigetnek köszönhetem, de az a rossz szándékú nõ mindeddig uralkodott felettem.
- Most, most szabad? – hitetlenkedett Hanna. Nem tudta elképzelni a hallottakat. - Hogy lehet valakit számûzni? Miképpen uralkodhatunk egy élõlény felett? Miért akarnánk bármelyik embertársunkat megfosztani a szabadságától?
- Kérdéseidbõl is látszik, hogy nagynéném jó tanácsot adott, te kedves, jó szándékú, romlatlan lelkû vagy, ezért nem is értheted, amirõl beszéltem neked. Sajnos a világban megesnek hasonlók, bár mindenki olyan lenne, mint te vagy!
Hanna csendben maradt, elgondolkodott a hallottakon. Elõd folytatta.
- A gyûrû a te ujjadra készült, a te szavaid ereje adta meg a szabadság lehetõségét. Legyél a feleségem, hogy egy életen át szerethesselek téged!
Hanna értette az elhangzott kérést, de hitte is nem is, ami az elmúlt órákban, az üzletbe lépése óta megesett vele. Olyan érthetetlen események sora volt mögötte. Vajon mit tartogat a jövõ?
Mit tegyen? Mondjon igent? – Igen, a feleséged leszek! – önkéntelenül jöttek szájára a szavak. Most megint, már másodjára felel valamire, ami nem tûnik ésszerûnek. Az ígéret elhangzott.
Elõd karjába zárta, örömmel gondolt életükre, a jövõbeni élet a szigeten, gyönyörû lesz, örömteli.
Az esküvõ napján Hanna családja hiánytalanul megjelent. Hanna elköszönt és mindent megbocsátott. Ifjú hitvesével a nagynéni áldásával keltek útra, a távoli szigetre, egy gyönyörû hajóval, aminek neve BOLDOGSÁG volt.