Az Ön kosara jelenleg üres!
Locsi - fecsi kerekek
Két folyó völgyében, ahol a Cserta a Kerkába ömlik, az idõk folyamán emelkedett egy sziget. Valamikor réges – régen a sziget teraszára épült a falu.
A Kerka torkolatánál álldogáló öreg vízimalom varázsa a kifogyhatatlan mesefolyam, itt él Malomapó, Malomanyó. Apóék mohón érdeklõdnek mindenki meséje felõl. Így cserélnek gazdát a történetek. Az õröletlen gabonával érkezik a mese, és az õrölttel távozik egy másik. Messze földön híres malom apóék hajléka, éppen az említett történetek teszik különlegessé, mert a Kerka vizén malom több is van, de mesélõbõl egyre kevesebb.
Malomapó az elsõ harangszóra felkel, kinyitja szobája ablakát, ahonnan gyönyörû kilátás kényezteti öreg szemeit. Ma is, mint legtöbb reggelen elsõként a szemben magasodó templomtorony vonja magára tekintetét. Most is fülébe cseng öregapja szava, ahogy estérõl estére elregéli azt a rengeteg legendát, ami a templom építése körüli idõkbõl származott. Hatalmasat sóhajt Apó, - Nagyszerû történetek, ezekbõl aztán nem hiányzik semmi.
Mindig szerette, ha a mese rengeteg küzdelem árán is, de boldog véget ér.
Apó figyelmét a kastély felõli mozgolódás vonja magára. A kastély csak néhány kõhajításnyira van a malomtól. A kastélyba egy – egy bál kedvéért négy - hatlovas hintóval érkeznek a grófok, grófkisasszonyok, selyembe – bársonyba öltözve. Bezzeg a malom két oldalán felsorakozott házakban egyszerû, jámbor emberek élnek. Pirkadatkor kelnek napestig dolgoznak, a mulatozókra ügyet sem vetnek.
Gyerekzsivaj tölti meg az udvart, ezzel Malomapó ábrándozásának vége. Apó örömmel köszönti a gróf intézõjét, aki jóféle kukoricával érkezik, hogy csirkenevelõ dara készülhessen belõle. Kíséri õt két rosszcsont unokája, akiknek be nem áll a szája.
Apó fütyörészve munkához lát. A két kis kópé egy tapodtat sem, tágít mellõle, mindent tudni akarnak a mesterségrõl. Apó nem tehet egyebet, mint türelmesen válaszolgat. Mire a kukoricaszemekbõl aranyló dara lesz, a gyerekek megismerik a molnárság lényegét. Apó jó tanítóként elmondja, a sebesen érkezõ víz, találkozik a malomkerekekkel, megforgatja azokat, a kerekek megmozdítják a hengereket. A hengerek attól függõen, hogy milyen távol állnak egymástól finomra vagy durvára õrlik a gabonaszemeket.
Malom anyó konyhájában ez idõ tájt éppen ilyen kikerics sárga kukoricadarából sül a kukoricamálé, szilvalekvárral a tetején.
A sütemény illata az elsõ adandó pillanatban kiszökött a konyha falai közül és egyre közelebb settenkedett a malomban tevékenykedõkhöz, jelenléte megosztotta a gyerekek figyelmét, elvágta a kérdések áradatát.
A fenséges illatot hamarosan követi Anyó, tányérján frissen sült máléval, kedvesen kínálja a két kicsit, akik jóízûen nekilátnak a csemegének. Malomanyó híres mesélõ lévén, a két gyerkõcöt sem hagyja csendben falatozni
- Történt egyszer, még öreganyám idejében, hogy a malomkerekek lapátjai alól elfogyott a víz. Víz híján a levegõben álltak, mozdulatlanságukkal a malomban is megállt az élet. Gondoljátok el! Nem volt víz, víz nélkül nem mûködött a malomkerék. Az embereknek elfogyott a lisztjük, liszt nélkül nem tudtak az asszonyok kenyeret sütni. Félelem költözött az emberek szívébe. Apám naphosszat csak sóhajtozott, esõért, vízért fohászkodott. Nem találta helyét, úgy gondolta, dolog nélkül mit sem ér a gyönyörû napok sokasága.
Mi gyerekek is a tó tükrét lestük, várva a víz emelkedését.
Nagyanyánk viselkedése még feltûnõbb volt. Leginkább az imához hasonlított, ahogy álló nap maga elé mormolt.
Kíváncsian kérdeztük
– Kihez beszél?
- A víz tündéréhez – válaszolta csendesen.
- Az kicsoda? – kíváncsiskodtunk tovább.
- Eljön, amikor itt az idõ. Türelemmel legyetek!
Hiába volt minden kíváncsiságunk, nagyanyánktól nem tudtunk meg többet, akárhányszor kérdeztük, csupán türelemre intett.
Abból nem volt hiány, naphosszat figyeltük a tavat, a folyót. Õrséget szerveztünk, nehogy lekéssük a találkozást a víz tündérével.
Mondhatom megérte!
Holdfénytõl ragyogott az éjszaka, akárha nappal lett volna, amikor víztündér megérkezett. Az õrszem elsõ szavára talpon voltunk valamennyien s már könyököltünk is az ablakba, hogy ne maradjunk le a tüneményrõl.
Azóta sem láttam szebbet, pedig pergõ éveim alatt láttam egy – s mást elhihetitek!
A víz tündére egyszer csak ott volt a tó közepén. Gondoljatok el egy türkizkék vízhullámot, amint kelmeként öleli a tündér törékeny, kecses alakját! A tündér szinte suhan a víztükrön, az áhított friss, tiszta víz csobogva, locsogva követi, akárhova is siklott a tavon.
Nemsokára a malomkerekek nyikorogva újraindultak, ahogy a zuhogva érkezõ víz élettel töltötte fel õket.
A víz tündére, ahogy jött, úgy távozott, csak a víz maradt a tóban és a csendes munkára fogott kerekek.
A többiekkel együtt én is láttam, amint búcsúzóul a tündér, integetésre emelte kezét. Ekkor a tündér kezének mozdulatára vízfátyol képzõdött a tó felett. Lelkesen, de hang nélkül, titkon, lopva integettünk a távolodó tündérnek.
Reggel apám és az emberek csodájára jártak a vízzel teli tónak.
Nem tudom azóta sem, hogy rajtunk gyerekeken kívül bárki látta – e, a víz tündérét?
Most már volt víz, dolgoztak a malomkerekek. Ahogy híre ment nyomban hozták is az õrölnivalót a két folyó völgyébe. Hamarosan lett liszt, a lisztbõl kenyér, mindenki örömére. Egyes egyedül nagyanyánk nem változott, õ ugyanúgy fohászkodott tovább. Sehogy sem értettük.
- Nem látja, nem tudja, hogy járt már a víz tündére?
- Dehogynem, nagyon is jól tudom! – felelte óvatos kérdésünkre.
- Akkor miért nem örül velünk?
- Örülök én, de a magam módján! Most a legfontosabb, hogy megköszönjem, amit kaptunk! Ha legközelebb szükségünk lesz valamire és kérünk, ismét megkaphassuk. Ez így természetes!
Megköszöntük hát mi is illendõen a víztündérének, hogy e – természetfeletti látványban részünk lehetett.
A kukoricamálé elfogyott, a munka elkészült.
A gyerekek köszöntek mindent, s indultak hazafelé. Csendben, lassan haladtak, mindvégig azon gondolkodtak, milyen is lehet a víz tündérével találkozni?
Apó és Anyó cinkos mosolyt váltottak, sok különös esetrõl tudnak mesélni a betérõknek. Ez így van, árulkodik ragyogó tekintetük, sokat megért barázdált arcukba vésõdött a múlt, s ebbõl mindig szívesen juttatnak a kíváncsiskodóknak. Nincs is hiány effélébõl, nap – nap után hallgatják Malomapó, és Malomanyó történeteit. Légy te a legközelebbi vendégük!