Kezdőlap » Mesék, mondókák » Malommesék » Begyütt vóna

 5. Begyütt vóna!

Jó ideje csend honolt már a malom udvarán, napok óta nem láttak egyetlen látogatót sem Apóék.
Telt idõ, az elmaradt munkákra a napi teendõkkel egyaránt. A reggelenkénti sötétség pihenésre csábított, ami munka délutánig elhúzódott, azt is hosszabb este követte, így volt idejük beszélgetni, töprengeni.
A nap már lemenõben érte a malomhoz közeledõket, kopottas kocsijukon a festék jobb napokat látott, lovaik fáradtan húztak, siserehadként lármáztak a gyerekek, néhány felnõtt gyalogosan kísérte a kocsit.
A malom épületétõl a lebukó nap fénye éppen búcsúzkodott, amikor Apóékat a fáradt utazók, félelemmel vegyes kedvességgel köszöntötték. A viszonzás elûzte félelmüket, Apót és Anyót látva bátran vetették fel kérésüket, befogadnák – e néhány napra társaságukat az udvaruk védelmébe. Nem járt áldozattal az igenlõ felelet, ezért gondolkodás nélkül válaszoltak az elcsigázott csoportnak. Így történt, hogy a malom csendjét újra gyerekzsivaj és lárma verte fel, amit Apóék egyáltalán nem bántak.
Apó és Anyó ámulattal nézték az amúgy fáradt ugyanakkor egymáshoz szokott emberek munkáját, amint kezük és hozzáértésük nyomán felépítették lakhelyüket. Mire a nap végképp megadta magát és sötétség borult a malomra, és környezetére, már Apó és Anyó is kellemes vacsoratársaságban mulatta az idõt. A gyerekek elcsendesedtek miután mindenki elfoglalta megszokott fekhelyét, a felnõttek vacsorájukkal elodázták még kissé a fáradtságuk nyomán joggal jelentkezõ álmosságot, aztán gyõzedelmeskedett az éjszaka, mindenki pihenni tért.
A reggel bizonyára nagy csudát látott, mert örömében szórhatja csak gyönyörû sugarait így a világra. A szekér és a méretes sátor körülötte már mozgolódtak lakói, bizony ti is tudjátok nem a megszokott udvarkép, ezért járt csudájára a felkelõ nap is, hiszen elköszönésekor érkezett a család.
A falubeliek közt is gyorsan terjedt a hír, máris közeledett néhány kíváncsiskodó.
Az asszonyok sietõsen pakoltak edényt, üvegcséket, métert, szövetet, egzotikus fûszert, lábbelit. Közülük néhány férfi segítette iparkodásukat, mások a köszörû felállításán mesterkedtek.
Úgy történt, ahogy már este is láthattuk volna, ha nem sötétedik ránk, szorgos kezek munkája nyomán egykettõre kiderült miért is járják kocsijukkal a vidéket ezek a jóemberek, közben a gyerekeknek is került reggeli, akik aztán szétszéledtek a környék felderítésére a nagyobbacskák felügyeletével.
Apó és Anyó kivételesen akadály nélkül megfigyelhette az eseményeket, hiszen éppen senkinek sem volt szüksége a malom szolgálataira. Derültek is nagyokat az ismerõseik arcvonásain, amint szert tettek az áhított portékára, nagyobb mulatságnak csak az alku lebonyolítása számított.
Az ebéd már a friss zöldségekbõl készülhetett, ez olyan fenséges illattal lengte be a környéket, ahogy a szabad tûz füstjével szárnyra kapott, hogy mind egy szálig hazahozta a csatangolókat.
Kora délutánra halomban állt a falusiak termése, igaz nem maradt egyetlen életlen szerszám sem a faluban és mindenki elégedett volt az új szerzeményével.
Az asszonyok eltették a zöldségféléket, amíg friss volt, az emberek már ki – ki a maga dolgát járta, átvizsgálták a lovakat, szerszámokat, kocsit. Az aprónép szélnek eredt, amíg tehette.
A kislányok óvatosabb felfedezõként az udvarhoz közeli partszakaszra mentek vissza, a nagyobbacska fiuk átszelve a patak vizét bemerészkedtek az erdõbe. Az ikrek közeli célpontot találtak, az udvari öreg tölgyet.
Apó és Anyó a ház körül tett – vett, fél szemüket a gyerekeken tartva. A fiúcsapat tagjai bizonyára jól érezték magukat, mert idõközönként hallatszott ifjonti kurjongatásuk. A leánykák a sekély vízben úszkáló halak és békák látványába feledkeztek bele. Az ikrek szem elõtt voltak, nagy figyelmet szenteltek az öreg tölgynek, a játék hevében észre sem vették, de Apóékat megragadta, huncut együvé tartozásuk látványa.
A család tagjai munkájuk végeztével, Apóék társaságában vacsorázni készülõdtek, kellemes fáradtsággal gondoltak a hasznos munkával töltött napra, az elõttük álló estét már szórakozással tölthetik. Hívták a gyerekeket, bár a szemfülesebbek már egy ideje a felnõttek körül sündörögtek, Mari és Lali az ikrek még a fáról válaszolgattak a hívó szóra. Egyik pillanatban még fentrõl jöttek a hangok aztán elnémultak. Lélekszakadva rohantak a lombkorona alá, mindkét gyerek sápadtan, mozdulatlanul feküdt hiába hangzott innen is, onnan is egyre hangosabban – Mari, Lali!
Vizes ruhával törölték, szólongatták a két eszméletlen gyereket, akik kis idõ elteltével magukhoz tértek. Fájdalomra panaszkodtak, sápadtságuk sem múlt, aggódott értük mindenki.
A gyerekek térítették magukhoz a felnõtteket aggódó sopánkodásukból, vacsorájukat követelve. A váratlan események háttérbe szorultak az idõ nem álhatott meg.
Szó szót követett, a vacsora hangulata megalapozta az esti történetek idejét.
Erre már Apónak is csiklandani kezdett az elméje, ugyan milyen történések kerülnek ma még a vacsora maradéka mellé.
Abban mind egyetértettek, túl sok mindenen mentek már keresztül csak sorjában tudják elmesélni, végül közösen a kocsmai történet mellett döntöttek, miután a mesélõ személyében is megegyeztek mindenki elhelyezkedett és a mese szárnyán, újraélhették az eseményeket.
- Úton voltunk, kezdte a mesélõ, mint mindig. Mögöttünk már sok óra, elõttünk sehol egy alkalmas hely, mindenkit elcsigázott már az úton töltött idõ, ezért úgy határoztunk, betérünk egy fogadóba. A döntés egy dolog, az pedig hogy a közelben nem találtunk szállásra alkalmas helyet egy másik.
Így történt, hogy egy kocsmafélében találtuk magunkat. Rendeltünk sültet, tésztát; a kicsiknek fõzeléket, iddogáltunk. Jóllakottan diskurálgattunk még egy kicsit az asztal mellett. Menni készültünk a kiszolgáló hozta a papírost, figyelmes családtagunk rákérdezett az egyik gyanús összegre, a pincér zavarában krákogni kezdett megvonta vállát és bajusza alatt dörmögve eképpen válaszolt. –Kérem az be is gyühetett vóna.
Apó szokásához híven a leggyorsabban reagált az elmondottakra – Az élelmes fajtája, nem is hallottam még ehhez foghatót! Ha nincs résen az éhét, szomját oltó, akkor a fogyasztását megfejelik egy fars összeggel. A gyerekek már elcsendesedtek, a felnõttek is elálmosodtak, árulkodó ásítások hallatszottak, míg aztán mindannyian nyugovóra tértek.

 

 

 

 

 

 

 

5. Begyütt vóna!

Jó ideje csend honolt már a malom udvarán, napok óta nem láttak egyetlen látogatót sem Apóék.
Telt idõ, az elmaradt munkákra a napi teendõkkel egyaránt. A reggelenkénti sötétség pihenésre csábított, ami munka délutánig elhúzódott, azt is hosszabb este követte, így volt idejük beszélgetni, töprengeni.
A nap már lemenõben érte a malomhoz közeledõket, kopottas kocsijukon a festék jobb napokat látott, lovaik fáradtan húztak, siserehadként lármáztak a gyerekek, néhány felnõtt gyalogosan kísérte a kocsit.
A malom épületétõl a lebukó nap fénye éppen búcsúzkodott, amikor Apóékat a fáradt utazók, félelemmel vegyes kedvességgel köszöntötték. A viszonzás elûzte félelmüket, Apót és Anyót látva bátran vetették fel kérésüket, befogadnák – e néhány napra társaságukat az udvaruk védelmébe. Nem járt áldozattal az igenlõ felelet, ezért gondolkodás nélkül válaszoltak az elcsigázott csoportnak. Így történt, hogy a malom csendjét újra gyerekzsivaj és lárma verte fel, amit Apóék egyáltalán nem bántak.
Apó és Anyó ámulattal nézték az amúgy fáradt ugyanakkor egymáshoz szokott emberek munkáját, amint kezük és hozzáértésük nyomán felépítették lakhelyüket. Mire a nap végképp megadta magát és sötétség borult a malomra, és környezetére, már Apó és Anyó is kellemes vacsoratársaságban mulatta az idõt. A gyerekek elcsendesedtek miután mindenki elfoglalta megszokott fekhelyét, a felnõttek vacsorájukkal elodázták még kissé a fáradtságuk nyomán joggal jelentkezõ álmosságot, aztán gyõzedelmeskedett az éjszaka, mindenki pihenni tért.
A reggel bizonyára nagy csudát látott, mert örömében szórhatja csak gyönyörû sugarait így a világra. A szekér és a méretes sátor körülötte már mozgolódtak lakói, bizony ti is tudjátok nem a megszokott udvarkép, ezért járt csudájára a felkelõ nap is, hiszen elköszönésekor érkezett a család.
A falubeliek közt is gyorsan terjedt a hír, máris közeledett néhány kíváncsiskodó.
Az asszonyok sietõsen pakoltak edényt, üvegcséket, métert, szövetet, egzotikus fûszert, lábbelit. Közülük néhány férfi segítette iparkodásukat, mások a köszörû felállításán mesterkedtek.
Úgy történt, ahogy már este is láthattuk volna, ha nem sötétedik ránk, szorgos kezek munkája nyomán egykettõre kiderült miért is járják kocsijukkal a vidéket ezek a jóemberek, közben a gyerekeknek is került reggeli, akik aztán szétszéledtek a környék felderítésére a nagyobbacskák felügyeletével.
Apó és Anyó kivételesen akadály nélkül megfigyelhette az eseményeket, hiszen éppen senkinek sem volt szüksége a malom szolgálataira. Derültek is nagyokat az ismerõseik arcvonásain, amint szert tettek az áhított portékára, nagyobb mulatságnak csak az alku lebonyolítása számított.
Az ebéd már a friss zöldségekbõl készülhetett, ez olyan fenséges illattal lengte be a környéket, ahogy a szabad tûz füstjével szárnyra kapott, hogy mind egy szálig hazahozta a csatangolókat.
Kora délutánra halomban állt a falusiak termése, igaz nem maradt egyetlen életlen szerszám sem a faluban és mindenki elégedett volt az új szerzeményével.
Az asszonyok eltették a zöldségféléket, amíg friss volt, az emberek már ki – ki a maga dolgát járta, átvizsgálták a lovakat, szerszámokat, kocsit. Az aprónép szélnek eredt, amíg tehette.
A kislányok óvatosabb felfedezõként az udvarhoz közeli partszakaszra mentek vissza, a nagyobbacska fiuk átszelve a patak vizét bemerészkedtek az erdõbe. Az ikrek közeli célpontot találtak, az udvari öreg tölgyet.
Apó és Anyó a ház körül tett – vett, fél szemüket a gyerekeken tartva. A fiúcsapat tagjai bizonyára jól érezték magukat, mert idõközönként hallatszott ifjonti kurjongatásuk. A leánykák a sekély vízben úszkáló halak és békák látványába feledkeztek bele. Az ikrek szem elõtt voltak, nagy figyelmet szenteltek az öreg tölgynek, a játék hevében észre sem vették, de Apóékat megragadta, huncut együvé tartozásuk látványa.
A család tagjai munkájuk végeztével, Apóék társaságában vacsorázni készülõdtek, kellemes fáradtsággal gondoltak a hasznos munkával töltött napra, az elõttük álló estét már szórakozással tölthetik. Hívták a gyerekeket, bár a szemfülesebbek már egy ideje a felnõttek körül sündörögtek, Mari és Lali az ikrek még a fáról válaszolgattak a hívó szóra. Egyik pillanatban még fentrõl jöttek a hangok aztán elnémultak. Lélekszakadva rohantak a lombkorona alá, mindkét gyerek sápadtan, mozdulatlanul feküdt hiába hangzott innen is, onnan is egyre hangosabban – Mari, Lali!
Vizes ruhával törölték, szólongatták a két eszméletlen gyereket, akik kis idõ elteltével magukhoz tértek. Fájdalomra panaszkodtak, sápadtságuk sem múlt, aggódott értük mindenki.
A gyerekek térítették magukhoz a felnõtteket aggódó sopánkodásukból, vacsorájukat követelve. A váratlan események háttérbe szorultak az idõ nem álhatott meg.
Szó szót követett, a vacsora hangulata megalapozta az esti történetek idejét.
Erre már Apónak is csiklandani kezdett az elméje, ugyan milyen történések kerülnek ma még a vacsora maradéka mellé.
Abban mind egyetértettek, túl sok mindenen mentek már keresztül csak sorjában tudják elmesélni, végül közösen a kocsmai történet mellett döntöttek, miután a mesélõ személyében is megegyeztek mindenki elhelyezkedett és a mese szárnyán, újraélhették az eseményeket.
- Úton voltunk, kezdte a mesélõ, mint mindig. Mögöttünk már sok óra, elõttünk sehol egy alkalmas hely, mindenkit elcsigázott már az úton töltött idõ, ezért úgy határoztunk, betérünk egy fogadóba. A döntés egy dolog, az pedig hogy a közelben nem találtunk szállásra alkalmas helyet egy másik.
Így történt, hogy egy kocsmafélében találtuk magunkat. Rendeltünk sültet, tésztát; a kicsiknek fõzeléket, iddogáltunk. Jóllakottan diskurálgattunk még egy kicsit az asztal mellett. Menni készültünk a kiszolgáló hozta a papírost, figyelmes családtagunk rákérdezett az egyik gyanús összegre, a pincér zavarában krákogni kezdett megvonta vállát és bajusza alatt dörmögve eképpen válaszolt. –Kérem az be is gyühetett vóna.
Apó szokásához híven a leggyorsabban reagált az elmondottakra – Az élelmes fajtája, nem is hallottam még ehhez foghatót! Ha nincs résen az éhét, szomját oltó, akkor a fogyasztását megfejelik egy fars összeggel. A gyerekek már elcsendesedtek, a felnõttek is elálmosodtak, árulkodó ásítások hallatszottak, míg aztán mindannyian nyugovóra tértek.

 

 

 

 

 

 

 

5. Begyütt vóna!

Jó ideje csend honolt már a malom udvarán, napok óta nem láttak egyetlen látogatót sem Apóék.
Telt idõ, az elmaradt munkákra a napi teendõkkel egyaránt. A reggelenkénti sötétség pihenésre csábított, ami munka délutánig elhúzódott, azt is hosszabb este követte, így volt idejük beszélgetni, töprengeni.
A nap már lemenõben érte a malomhoz közeledõket, kopottas kocsijukon a festék jobb napokat látott, lovaik fáradtan húztak, siserehadként lármáztak a gyerekek, néhány felnõtt gyalogosan kísérte a kocsit.
A malom épületétõl a lebukó nap fénye éppen búcsúzkodott, amikor Apóékat a fáradt utazók, félelemmel vegyes kedvességgel köszöntötték. A viszonzás elûzte félelmüket, Apót és Anyót látva bátran vetették fel kérésüket, befogadnák – e néhány napra társaságukat az udvaruk védelmébe. Nem járt áldozattal az igenlõ felelet, ezért gondolkodás nélkül válaszoltak az elcsigázott csoportnak. Így történt, hogy a malom csendjét újra gyerekzsivaj és lárma verte fel, amit Apóék egyáltalán nem bántak.
Apó és Anyó ámulattal nézték az amúgy fáradt ugyanakkor egymáshoz szokott emberek munkáját, amint kezük és hozzáértésük nyomán felépítették lakhelyüket. Mire a nap végképp megadta magát és sötétség borult a malomra, és környezetére, már Apó és Anyó is kellemes vacsoratársaságban mulatta az idõt. A gyerekek elcsendesedtek miután mindenki elfoglalta megszokott fekhelyét, a felnõttek vacsorájukkal elodázták még kissé a fáradtságuk nyomán joggal jelentkezõ álmosságot, aztán gyõzedelmeskedett az éjszaka, mindenki pihenni tért.
A reggel bizonyára nagy csudát látott, mert örömében szórhatja csak gyönyörû sugarait így a világra. A szekér és a méretes sátor körülötte már mozgolódtak lakói, bizony ti is tudjátok nem a megszokott udvarkép, ezért járt csudájára a felkelõ nap is, hiszen elköszönésekor érkezett a család.
A falubeliek közt is gyorsan terjedt a hír, máris közeledett néhány kíváncsiskodó.
Az asszonyok sietõsen pakoltak edényt, üvegcséket, métert, szövetet, egzotikus fûszert, lábbelit. Közülük néhány férfi segítette iparkodásukat, mások a köszörû felállításán mesterkedtek.
Úgy történt, ahogy már este is láthattuk volna, ha nem sötétedik ránk, szorgos kezek munkája nyomán egykettõre kiderült miért is járják kocsijukkal a vidéket ezek a jóemberek, közben a gyerekeknek is került reggeli, akik aztán szétszéledtek a környék felderítésére a nagyobbacskák felügyeletével.
Apó és Anyó kivételesen akadály nélkül megfigyelhette az eseményeket, hiszen éppen senkinek sem volt szüksége a malom szolgálataira. Derültek is nagyokat az ismerõseik arcvonásain, amint szert tettek az áhított portékára, nagyobb mulatságnak csak az alku lebonyolítása számított.
Az ebéd már a friss zöldségekbõl készülhetett, ez olyan fenséges illattal lengte be a környéket, ahogy a szabad tûz füstjével szárnyra kapott, hogy mind egy szálig hazahozta a csatangolókat.
Kora délutánra halomban állt a falusiak termése, igaz nem maradt egyetlen életlen szerszám sem a faluban és mindenki elégedett volt az új szerzeményével.
Az asszonyok eltették a zöldségféléket, amíg friss volt, az emberek már ki – ki a maga dolgát járta, átvizsgálták a lovakat, szerszámokat, kocsit. Az aprónép szélnek eredt, amíg tehette.
A kislányok óvatosabb felfedezõként az udvarhoz közeli partszakaszra mentek vissza, a nagyobbacska fiuk átszelve a patak vizét bemerészkedtek az erdõbe. Az ikrek közeli célpontot találtak, az udvari öreg tölgyet.
Apó és Anyó a ház körül tett – vett, fél szemüket a gyerekeken tartva. A fiúcsapat tagjai bizonyára jól érezték magukat, mert idõközönként hallatszott ifjonti kurjongatásuk. A leánykák a sekély vízben úszkáló halak és békák látványába feledkeztek bele. Az ikrek szem elõtt voltak, nagy figyelmet szenteltek az öreg tölgynek, a játék hevében észre sem vették, de Apóékat megragadta, huncut együvé tartozásuk látványa.
A család tagjai munkájuk végeztével, Apóék társaságában vacsorázni készülõdtek, kellemes fáradtsággal gondoltak a hasznos munkával töltött napra, az elõttük álló estét már szórakozással tölthetik. Hívták a gyerekeket, bár a szemfülesebbek már egy ideje a felnõttek körül sündörögtek, Mari és Lali az ikrek még a fáról válaszolgattak a hívó szóra. Egyik pillanatban még fentrõl jöttek a hangok aztán elnémultak. Lélekszakadva rohantak a lombkorona alá, mindkét gyerek sápadtan, mozdulatlanul feküdt hiába hangzott innen is, onnan is egyre hangosabban – Mari, Lali!
Vizes ruhával törölték, szólongatták a két eszméletlen gyereket, akik kis idõ elteltével magukhoz tértek. Fájdalomra panaszkodtak, sápadtságuk sem múlt, aggódott értük mindenki.
A gyerekek térítették magukhoz a felnõtteket aggódó sopánkodásukból, vacsorájukat követelve. A váratlan események háttérbe szorultak az idõ nem álhatott meg.
Szó szót követett, a vacsora hangulata megalapozta az esti történetek idejét.
Erre már Apónak is csiklandani kezdett az elméje, ugyan milyen történések kerülnek ma még a vacsora maradéka mellé.
Abban mind egyetértettek, túl sok mindenen mentek már keresztül csak sorjában tudják elmesélni, végül közösen a kocsmai történet mellett döntöttek, miután a mesélõ személyében is megegyeztek mindenki elhelyezkedett és a mese szárnyán, újraélhették az eseményeket.
- Úton voltunk, kezdte a mesélõ, mint mindig. Mögöttünk már sok óra, elõttünk sehol egy alkalmas hely, mindenkit elcsigázott már az úton töltött idõ, ezért úgy határoztunk, betérünk egy fogadóba. A döntés egy dolog, az pedig hogy a közelben nem találtunk szállásra alkalmas helyet egy másik.
Így történt, hogy egy kocsmafélében találtuk magunkat. Rendeltünk sültet, tésztát; a kicsiknek fõzeléket, iddogáltunk. Jóllakottan diskurálgattunk még egy kicsit az asztal mellett. Menni készültünk a kiszolgáló hozta a papírost, figyelmes családtagunk rákérdezett az egyik gyanús összegre, a pincér zavarában krákogni kezdett megvonta vállát és bajusza alatt dörmögve eképpen válaszolt. –Kérem az be is gyühetett vóna.
Apó szokásához híven a leggyorsabban reagált az elmondottakra – Az élelmes fajtája, nem is hallottam még ehhez foghatót! Ha nincs résen az éhét, szomját oltó, akkor a fogyasztását megfejelik egy fars összeggel. A gyerekek már elcsendesedtek, a felnõttek is elálmosodtak, árulkodó ásítások hallatszottak, míg aztán mindannyian nyugovóra tértek.