Kezdőlap » Mesék, mondókák » Zöldmesék » Ambrózika

 Réges – régen, világunk keletkezését követõen lettek a növények és az állatok. Születésükkor dõlt el, kinek mi a feladata, ki mikor érkezik, s meddig maradhat a földön. Látszólag ekkortájt volt a legnagyobb kavarodás, de mindez csupán a külsõ szemlélõnek tûnhetett káosznak. Valójában a teremtés tervszerûen, óramûpontossággal zajlott. Volt egy pillanat, amikor egy még nem létezõ növény sorsa felõl döntött a Teremtõ, ki így gondolkodott – Készen állnak a termõföldek, rajtuk él több ezer gyógy – és haszonnövény, de………… – a Teremtõ megálljt parancsolt sebesen száguldó gondolatainak – Legyen! – S ebben a pillanatban egy cakkos levelû, haragoszöld növényke csücsült a termõföld elhagyott részében – Szaporodj, nagyra nõjj, de vonulj vissza, ha növénytársad serken, hagyd õket sokasodni, te légy mától a gazdátlan földek õrzõje! - Azonnal nevet is kapott, ahogy a többiek is – Ambrozia, igen, ez éppen megfelelõ lesz számodra! – felkacagott, kedvesen mély, döngõ hangja megrezegtette a növényvilágot - Talán a névválasztás majd segíti õket, hogy megértsenek téged. - A Teremtõ tudta, hogy e pillanatnyi tréfával elodázta a jelent, ebben a tudatban kezdett az állatokkal foglalkozni, az ember csupán gondolataiba fészkelte be magát. Bizakodott - Meg kell érteniük, meg fogják érteni!
Évezredek teltek, mindenki tette a dolgát. Az ember birtokolta a földet, növényt, állatot. Voltak kik, megköszönték a föld terményét, és megsimogatták az állatokat, a birtoklók csupán nevettek rajtuk.
Egyszer aztán lett kavarodás, nem is kicsi, csak ez valódi volt. A birtoklók, kik meg nem érthették, mert szemük nem látott, fülük nem hallott, szívük nem szeretett, saját gondolataik nem voltak, mások bábjaiként tették dolguk, bajaikért Ambroziát hibáztatták. Üldözték, kivágták, közellenségnek kiáltották. Ki ellenszegült keményen megbírságolták. A leleményesebbje úgy irtotta, hogy Ambroziát tányérjára emelte és megette, velük nem tudtak mit kezdeni, rajtuk ismételten csak nevettek és nevettek. Kárörvendõ szándékukból könnyet fakasztó, õszinte hahota rázta meg a földet.
Ekkor odafönn is felhangzott a kedvesen mély, döngõ hang, mely a másik rengést követte, nyomában sokak ébredtek, figyeltek, tanultak s követõi lettek a tányéros csapatnak.
- Úgy! Végre! Megértették – sóhajtott megkönnyebbülten a Teremtõ – Évezredek múltán, megértették könnyû kis tréfám.