Kezdőlap » Mesék, mondókák » Picurkaland » Barátok közt

 Picurkaland: barátok közt

 

Picurka szélesre tárta otthona ajtaját. Tündért a liliom formájú karosszékbe, Úgysemlátodot a levél formájúba ültette.

Lássuk, mit kínálhatok!

A hûtõben friss citrom, a szekrény egyik polcán gyümölcskosárban, almák. Gyorsan csavarjuk a citrom levét kancsóba, csurgassunk hozzá mézet, keverjük el vízzel, készen is van a frissítõ limonádé. Az alma nagyon finom, lédús és edzi a fogainkat. Tünde és Úgysemlátod kényelmes ülõhelyeiken, kedélyes beszélgetésbe kezdtek. .

- Mindened megvan, amire csak szükséged lehet! – véleményezte Úgysemlátod.

- Igen, valóban. Mondd csak Úgysemlátod, hogy kaptad a neved? Úgysemlátod! Úgysemlátod! – szólongatta Picurka.

Tündér kuncogott, csak úgy visszafogottan. Ez mindig jó móka volt!

Úgysemlátod legtöbbször el is játszotta minden új barátjának, persze csak egyetlen lehetõsége volt, mert legközelebb már senki nem dõlt be neki. Akárcsak most Picurka, mindenki így reagált elsõre.

Picurka végre felfigyelt, Tündér, csuklásig fokozódó kacajára.

– Á! Szóval, így állunk, a bolondját járatod velem! – vette a jelzést Picurka.

Erre megjelent a fotelban Úgysemlátod.

- Én csupán, megválaszoltam a kérdésedet Picurka. Valahogy így kaptam a nevem, mert egyszer csak úgysem láthatsz, sem engem, sem amihez hozzáérek. Ezért így a legkönnyebb megmutatnom, hogy is van ez!

Picurka, folytatta a kérdezõsködést – Mióta ismeritek egymást?

Tündér kacagni kezdett.

- Mióta, azt nem is tudom pontosan, de hogyan, azt el sem tudnám felejteni – Válaszolta Tündér. – Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, de mikor is volt? – fordult Tündér Úgysemlátodhoz. – Régen, úgy a múlt században, vagy még annak elõtte – dörmögte Úgysemlátod. – Szóval, ott tartottam, hogy eltûnt a harmatcseppes kelyhecském. Kerestem a tündérlakban, a háta mögött, elõtte, az oldalánál, aztán megnéztem a testvérkéim kelyhecskéi közt, meg az asztalon is, de semmi. Nem keseregtem, mert meg kell annak lenni, sohasem veszett el semmi tündérföldön. Végigkérdeztem, akivel csak találkoztam, nem láttak – véletlenül egy tündekelyhet, de nem, csak a fejüket ingatták, hogy nem, õk bizony semmi ilyesmit nem láttak. Most már búnak eresztettem a fejem, mert hogy is alakulhat, a reggeli harmatcsepp nélkül az én napom! Kesergésem, bánatom, szomorúságom, nagy volt, mérhetetlenül hatalmas. Aztán egy villanás és eszembe jutott a megoldás.

- Tündérkehely a tartalmad mutasd meg! – volt egy varázsmondat, mire a kehely bárhol is legyen, bármi is legyen benne, mindig megmutatta azt. – Képzeljétek el a következõt! Nem sokkal távolabb tõlem, egy jó tündérkortynyi harmatcsepp izgett – mozgott. Megörültem, no már látlak is, de hol a kehely? – Az nem lehet, a harmatcseppek nem mozognak, itt valami nagy tévedés lesz! Mindeközben a harmatcseppek folyamatosan egyik helyrõl a másikra lityegtek – lotyogtak. Ekkor eszembe jutott ük – ük – tündéranyám mondása, ami így szólt! Váljon láthatóvá, mi eddig láthatatlan volt! Na ezért a pillanatért megérte a bosszúságot és a fáradtságot, mert ugye láthattam az imént a harmatcseppeket, de most már láttam azt a pocakot, amiben a harmatcseppjeim lotyogtak, meg azt a kezet, ami a kelyhecskémet szorongatta. Ugye mindannyian tudjátok, kit tettem ük – ük – tündéranyám varázsigéjével láthatóvá! Mert õkelme magától nem akarta megmutatni, hát csak csellel sikerült. Mindhárman dõltek a nevetéstõl.

Esteledett, a jó barátok elköszöntek egymástól. Megegyeztek, hogy hamarosan találkoznak. Egyet megígérhetek, a találkozón én is jelen leszek, legközelebb nektek is elmesélem!