Kezdőlap » Mesék, mondókák » Picurkaland » Az utazás

 Picurkaland: az utazás

 

Szervusztok, gyerekek! Picurka a nevem. Képzeljétek, útközben eltévedtem. Ja, vagy úgy, hogy nem mondtam, hova indultam! Természetesen, ide a mûsorba hozzátok. Reggel még minden úgy indult, mint egy átlagos napon, mindaddig, amíg le nem mentem a picurmobilomhoz. Az összes tündére és varázslóra, a picurmobil nem volt ott, ahol elõzõ este hagytam. Körbejártam, gondolkodtam, de azt mondom, nem picurszokás, hogy elfeledjük, hol parkoltunk! Mérgesen, de azért csak elindultam gyalogszerrel. Gyalogoltam egy darabig, aztán villamosra szálltam, tudjátok sárgák, hatalmasak és még gyorsak is. Néhány megálló után mégsem maradhattam, le kellett szállnom, mert ellentétesen kanyarodott, mint amerre igyekeztem. Metróval folytattam, ami a föld alatt közlekedik. Azok a mozgólépcsõk, brrrrr!, meg kellett velük barátkoznom, hogy a fémes tüskéik el ne kapják a cipõcském orrát. Meg kell hagyni, ha már a szerelvényig eljutottál, akkor csak a megállókat kell figyelned. Igen, csak azt! De én pontosan egy szembejövõ szerelvényre szálltam. Figyelhettem, soha nem volt az a megálló, ahol le kellett volna szállnom, pedig elhihetitek nagyon figyeltem. Annyira figyeltem, hogy le sem ültem, nehogy fennmaradjak. Aztán kezdõdhetett minden elölrõl, a mozgólépcsõk hatalmas fémfogai, a barátkozás, végre a szerelvény, most már a jó oldalon. Figyelni, hogy melyik megállóban kell leszállnom. Végre sikerült! Csupán egy jól irányzott buszra volt még szükségem, hogy a picurrádióban legyek végre. Ez sem ment könnyen, de legalább jó buszra küzdöttem fel magam. Most már megnyugodtam, igen ám, de nem számoltam a leszállásjelzõ nyomógombbal, olyan magasan volt, hogy nem értem el, a busz nem állt meg, jelzés nélkül, még csak nem is lassított. Már elkerültük a megállót, elhagytuk a rádiót, mi lesz most? Végre kigyulladt a leszállásjelzõ lámpa, végre nyílik az ajtó! Megmenekültem! Ahogy visszafelé battyogva rágódom magamban, hogy ha a rádiónál is lett volna leszálló, akkor valaki megnyomta volna a gombot és nem maradok fent a buszon. Ha nem maradok fent a buszon, most nem kellene ilyen irdatlan sokat gyalogolni. Egyáltalán el tudjátok képzelni, hogy egy ilyen aprócska lénynek mennyi lépésre van a megállótól a rádió épülete? Elárulom. Ezerre, nem is inkább százezerre, ha nem még többre. De mit is beszélek, abba is belefáradtam, hogy számon tartsam a lépteimet. Elkezdtem, egy, kettõ, három, négy, öt, aztán egyszer olyan sok lett belõlük, hogy már nem bírtam tovább számolni. Inkább kitaláltam egy jó játékot, felkapaszkodtam egy babakocsira. Hú, ez volt ám csak az igazi kaland! A kerekei közt kellett felmászni a vázra, ahol már akár le is tudtam ülni. Láb lógatva, a gyaloglás fáradtsága helyett, ez volt az igazi utazás. Pfujj! Pfujj! Képzeljétek, nem is gondoltam volna, de innen nagyon is jól láttam, mennyi minden fekszik szerteszét. Ilyenek, mint papír, csutka, csikkek, ha hiszitek, ha nem még kutyagumi is! Nem szerettem volna beleesni! Hoppá! Le kell szállnom! Megérkeztem! Köszönöm a fuvart! Szóval ez a mai napom nagy kalandja, de mindezt hazafelé még újra meg kell járnom, kérlek, szorítsatok nekem! Sõt mára még van egy nagy feladatom, mert a picurmobilt is meg kell találnom, ha itt végeztem. Szervusztok, Gyerekek!