Kezdőlap » Mesék, mondókák » Vízimalom története » A száz éves tölgy

 10.A száz éves tölgy

Úgy mondom, ahogy hallottam, a száz éves tölgytõl.
A történet régre nyúlik vissza, arra az idõre, amikor még ifjú volt apó és anyó. Az évek peregtek a malom falai közt, de csak nem népesítették be gyermekek a hatalmas épületet, keseregtek is emiatt éppen eleget mindketten.
Sírdogálni az udvari fa árnyékába vonult anyó, egy csendes délután. Szomorúan gondolt egy kicsiny lányka vagy fiúcska társaságára, akivel megoszthatnák napjaikat.
Talán el is nyomta az álom, mert egy ismeretlen hangra lett figyelmes. Parányi alak beszélt hozzá a fa alsó ágán állva, mindene nagyon kicsi volt. Érdekes zöldes ruházata, vékony hangja, felkeltette a figyelmet. Anyó sem tudott máshogy cselekedni, egészen elbûvölte a jelenség, meglátni és megszeretni. Ismerkedésük elkezdõdött, alig várta, hogy apónak is bemutassa, de addig is tudni akart róla mindent. Ahogy záporozó kérdéseire érkeztek a válaszok, úgy csendesült kíváncsisága.
Nemzetségek óta itt él, ez az õ fája.
Fürgén mozgott az ágakon s eközben észre sem vették, anyó szomorúsága elillant.
Különös világot festettek egymás életérõl, anyó el sem tudta képzelni, hogy valaki egyedül éljen. Anyó felvillanyozódott a fa odvában lévõ parányi lakás láttán, hogy inkább éjszaka él bár a nappalokat sem mindig heverészi át. Számára a hajnal cseppjei táplálék, és frissítõ egyaránt. Szereti a napfény simogatását, a szellõ fütyörészését, különös elfoglaltságként a felhõk vizsgálódását említette. Feladatként a növények, állatok figyelését, eddigi társaságaként a malom tetõnyílásában lakó fülesbaglyot.
Kifogásolta a lármás társaságokat, anyóék rengeteg ismerõsét. Kiderült még, hogy serények mindenütt a világban élnek. Úgy váltak el, mintha mindig ismerték volna egymást.
Anyó rég érzett ilyen boldogságot!
Nos, most már elõttetek sincs semmilyen titkom.
Mindezt pedig azért vagyok kénytelen kikotyogni, mert Morzsa az utolsó falatokat csipegeti, és tervei szerint indul az ezeréveshez, igen a most már általatok is ismert serényhez, aki a százéves tölgy odvában lakik.
Figyeljetek csak! Már jön is.
Fürgén átvág a kerten, fel a fa törzsén, és már be is csusszan az odú nyílásán.
Serény az aprócska ágyban szendereg.
Egy széken szép sorjában levetett ing, nadrág, kabát sorakozik, a szék lába mellett aprócska cipellõ sejteti mekkora termetû is ma megismert barátunk.
Egész éjszaka odakint volt, bizony mostanra elfáradt, ezért észre sem veszi, hogy güzü barátja megérkezett.
Morzsa óvatosan kihúz egy másik széket az asztal mellõl, erre letelepedik, vigyázva, nehogy zajt csapjon.
Szeme körbejár, az apró, de annál formásabb lakáson.
Megakad a szemközti falra akasztott rajzokon, serény felmenõin, valamennyien egyformák, vélekedik Morzsa.
Nem. Nem. Ott az egyik képen, valakinek nagyobb és elállóbb a füle, ott pedig sárga ruhát viselnek. Igen, amott pedig virág van a gomblyukba tûzve. Vajon mit jelenthetnek a felfedezett eltérések?
Az asztalon levélkében harmatcseppek csillognak.
Morzsa jól tudta, napközben szívesebben tartózkodik idebent serény, ezért már hajnalban begyûjti napi vízszükségletét, így amikor megszomjazik, csak kortyol a frissítõ harmatból.
Morzsa egy idõ után, elmélyedt saját gondolataiban. Mindig kihasználta a várakozás idejét.
Ma, leginkább hármuk különbözõsége foglalta le.
Bagoly, aki odafönt lakik, a malom legmagasabb, padlásról nyíló ablakában.
Mamáék folyton óvják tõle, ugyan személyesen nem ismeri, de serénynek jó barátja.
Sokszor, együtt oldják meg a felmerülõ problémákat. Serény felkapaszkodik bagoly hátára, aki elviszi, bárhol is van szükség a segítségére. Pillanatok alatt átszelik a vizet, az erdõt, akár több erdõ és mezõ felett is átrepülnek, míg elérik céljukat.
Serény, ugyan apró termetû, de olyan öreg, gondolta végig Morzsa, el sem tudta képzelni azt a sok – sok napot, amibõl az a rengeteg hét lett, és az ezer év. Serény mindenkinek segít, aki csak kéri. Betegség, szomorúság, vagy egy jó beszélgetés, mindenki megtalálhatja bajára az orvosságot általa.
Morzsa jelentéktelennek érezte magát. Nélküle a világ semmivel sem volna más. Mindenkinek volna betevõje, senki semmiben nem szenvedne hiányt.
Serény megmozdult, majd felült és vidáman köszöntötte Morzsát.
- Szép napot! Merre kalandozol?
- Éppen megállapítottam a jelentéktelenségemet.
- Ne beszélj bolondokat! Miért volnál te, jelentéktelen?
- Mert nélkülem a világ, világ maradna.
- A mamádra gondolj, és a papádra, a testvéreidre, mindenre, amiben õket támogatod, a közösen eltöltött idõre, a nevetéssel teli napokra, és kettõnkre. Már úgy megszoktam, hogy itt vagy! Valamennyien kevesebbek volnánk nélküled.
Morzsa újra csak gondolataiba merült. Kis idõ elteltével jutott csak szóhoz.
- Igazad van, miért szomorkodjam? Mindenki ott tehet valamit, magáért és másokért, ahol tud.
Hiába szeretne más helyében cselekedni. Biztosan oka van, annak hogy én nem bagoly és nem is serény vagyok.
- Látod, pontosan errõl van szó!
Morzsa jókedve visszatért, így nem volt akadálya a vidám beszélgetésnek, amit egészen alkonyatig folytatott is a két jó barát, egészen addig, amíg bagoly hívására serénynek mennie kellett.