Kezdőlap » Mesék, mondókák » Vízimalom története » Víz

 7. Árvíz

Reggel napsütésre ébredtek a malombeliek.
Sóvárgó reggeli nélkül indult kecskerákhoz, annyira vágyakozott, hogy nem vesztegetett az idejébõl, egyetlen percet sem.
Találkahelyükön várakozott egy darabig, majd elunva a tétlenséget, a tó partján indult tovább.
Az erdõszéli öreg tölgyfa mellett, tanácskozott kecskerák és a mocsári teknõs, itt talált rájuk Sóvárgó.
- Segítséget kell szereznünk! – Jelentette ki éppen a mocsári teknõs.
Mindketten üdvözölték Sóvárgót.
Aztán folytatták a megbeszélést.
Az iszapossá vált víz, volt a legnagyobb probléma mindkettejüknek. Számukra az életet jelenti a tiszta víz.
Ebben a pillanatban bukkant fel vidra.
Sóvárgó elõbb kõbálvánnyá merevedett, majd a menekülés mellett döntött, míg a kecskerák rá nem kiáltott, hogy maradjon, ahol van!
Sóvárgó magához tért elsõ rémületébõl, és belátta, a vidrát ugyancsak leköti a probléma, meg sem látta õt, észre sem vette.
Elmondom én nektek szívesen, amit ott az öreg tölgy lombja alatt megtudtam.
A vidrák egyik fontos tápláléka, a rágcsálók, mint például ez a güzügyerek. Na, halljátok! Most értettem csak meg igazán, miért féltik güzümamáék, annyira csemetéiket a víztõl, illetve, annak lakóitól.
- Az éjszaka, a hódfamília várrendszerét átszakította, a megemelkedett folyóvíz által szállított szemét. Ha ez nem volna éppen elég baj, a nagy áradás magával sodorta a vár elemeit, a hulladékkal együtt, s mindet a hódok várának maradványai tartják fogva. – Izgatottan adta elõ felfedezését, a többiek segítségét kérve.
- Van éppen elég bajunk! Nélküled, és az ötleteid nélkül is! – Vélekedett a mocsári teknõs.
- Kérlek, nézzük meg! Legalább látjuk, ha tényleg bajban vannak. – Kérte kecskerák.
Így hát, ki vízen – ki szárazon, de mind felkerekedtek, a hódok meglátogatására.
Sóvárgó mindvégig, jócskán lemaradt, egyedül, a háttérbõl figyelte az eseményeket.
Kecskerák, mocsári teknõs és vidra, elúsztak a tóba csordogáló patak felé.
Messzirõl is látszott, miért volt kecskerák tanácstalan.
Mert bizony a baj nagy. Az uszadék teljesen elzárta a tó torkolatát.
Mindeközben az uszadék túloldalához megérkeztek a hódok, akik váruk maradványait szedegették.
Az uszadék, találkahellyé változott. Aki csak tehette itt volt, hogy megvitassák a tennivalókat.
Vidra bemutatta barátait a hódcsaládnak.
A hódcsalád is bemutatkozott kecskeráknak és a mocsári teknõsnek.
Az egyik hód, aki családja érdekeit képviselte, elmondta, hogy éppen a váruk alkotóelemein csücsülnek.
Kecskerák a hír hallatán megörült. – Akkor nem is kell tovább azon törni a fejünket, hogy ki segít eltüntetni a torlaszt a víz útjából.
A hódok mulatságosnak vélték a tólakók megoldhatatlannak tûnõ gondjait, és azonnal folytatták a hódvár elemeinek összegyûjtését.
Kecskerák sem tétlenkedett, szedte a szemetet és a hordalékot, mocsári teknõs segített neki kitologatni a partra.
A vidra család szorgalmasan terelgette, a hasonlóan felesleges vízbe került, tárgyakat.
Sóvárgó sem nézte tétlenül, õ is igyekezett hasznossá tenni magát. Húzta a partra, amit a többiek a partközelig juttattak.
Tudjátok – e, miért volt ennyi zacskó, fazék, gumi és még ki tudja miféle tárgy a vízben?
Igen! Helyesen gondoljátok, mert az emberek szemeteltek, és a sok esõvel a patak vízébe került az addig szanaszéjjel heverõ szemét. Most duplán gondot okozva, a tó lakóinak, és a patakban élõknek is.
Öreg este lett, mire kiszabadították a torkolat vízét.
Mindenki megnyugvással tért aludni.
A hódcsalád még csak a felszínig jutott, holnap új erõvel folytatják az építkezést.