Kezdőlap » Mesék, mondókák » Vízimalom története » Városi élet

 6. Városi élet

Beborult. Egész éjszaka esett.
A szekerek nem hoztak õrölnivalót. Álltak a malomkerekek.
Malomapó javítgatással üti agyon az idõt.
Malomanyó süteményt készít.
A konyhában terjengõ illat utat talál, a malom távoli részébe is, eljut a güzücsalád orráig.
Odabent egykedvû, unatkozó családot talál, akikre ráfér a felrázás. A bekúszó édes, vaníliával terhelt illatfelhõ megteszi hatását.
Sóvárgó azonnal reagál. – Felmegyünk a konyhába és hozunk kóstolót, ebbõl a finomságból. Majd meglátjátok, milyen jó móka lesz!
Güzümama kezeit tördelte a veszélyes kaland hallatán.
Güzüpapa elõreküldte Sóvárgót. Ahogy jelet kapnak, hogy macskamentes az övezet, mindannyian indulnak, güzüpapa zárja a sort.
Csendben lopakodnak, egyre közelebb – közelebb céljuk felé. Szájukban a nyál már összefut, a finom falat tudtára.
Asztalon, kockás szalvéta alatt, pihen a süti.
Sorjában felmásznak az asztallábon. Szemvillanásnyi idõ alatt süteménnyel masíroznak hazafelé.
Jó érzéssel falatozzák, amíg odakint tovább esik, az esõ.
Farkinca új ötlettel környékezi güzüpapát.
- Papa mesélj nekünk a városi életrõl!
Güzüpapa krákogva visszautasításra készül. Jobb szeretett volna csendben, elnyúlva hallgatni, az esõ koppanását. Gondolatai rendezgetésére használni a békés idõt. Aztán valamitõl meggondolja magát, és belevág az emlékezésbe.
- Halljátok hát saját tapasztalataimat, az annyira áhított, városi boldogulásról.
Aprócska gyermeknek születtem. Sápadt és nyamvadt voltam, még anyám szemében is láttam, hogy ezt gondolja felõlem, ahányszor csak rám néz nagy, csodálkozó tekintettel.
Testvéreim sem voltak sokkal jobb állapotban, talán csak nyurgábbak voltak nálam.
Nagynénik, nagybácsik, nagyszülõk mind együtt éltünk egy huzatos, több bejáratú lukban.
Mindent megosztottunk egymás közt, amink csak volt. A baj forrása inkább az volt, hogy alig volt valamink, így mindenkire szûkös napok jártak.
Az emberek még a morzsát is feltakarították maguk után.
Nem volt egyetlen, elgurult alma sem.
Fákat nem is láttam, nemhogy diót, mogyorót, bogyókat gyûjthettünk volna.
Macskából bezzeg nem volt hiány. Ott kóboroltak, hangos nyávogással sakkban tartva a magunkfajtát.
Ha kimerészkedtünk, igyekezni kellett, mert hamarosan biztosan a sarkunkban voltak.
Nem is tudtam abban az idõben, hogy milyen jó érzés a napon sütkérezni.
Ahogy tudtunk szerezni valamit, már osontunk is vissza a széllel – bélelt, mégis védelmet kínáló lukba.
Azóta sem értem, hogy is tûrhette apám s anyám, ezt az életet, miért maradtak a szüleikkel, a ti dédszüleitekkel. Miért nem vágytak békére, biztonságra, nyugalomra?
- Papa! Te ezért indultál világot látni?
Güzüpapa elmélázott a feltett kérdésen. Valójában soha nem gondolta végig, mi volt a motiváció, amiért nem akart ott maradni.
- Talán csak azt tudtam, hogy az, amit mindennap átélek, számomra nem jó, ezért vállaltam a biztos elhagyását, a bizonytalanért.
- Akkor rátaláltál a malomra? – sürgette Morzsa.
- Azért nem volt olyan egyszerû. Elõbb csak néhány luknyira jutottam. Mindig segítettek egy kis szállással, útbaigazítással.
- Úgy találkoztál mamával? – Farkinca nagyon szerette ezt a részt, ahogy papa és mama találkozott és egymásba szerettek.
- Azon a napon már nagyon távol jártam az otthonomtól. Megváltozott a környék, egyre nagyobb távolságra voltak a házak, és sütött a nap, és árnyékot adtak a fák, és madarak énekétõl volt hangos a környék, és virágok illatától terhes a könnyû szellõ.
Anyátok egér és güzülányok társaságában sétált, de mindegyiktõl szemrevalóbb volt.
Minden nap, igyekeztem ebben az idõben arra sétálni, míg egyszer csak sikerült kettesben maradni, és szót váltani, bemutatkoztunk egymásnak.
- Nagypapa pedig nagyon mérges lett. Ugye? – kíváncsiskodott Nyafi.
- Sajnos! Így történt! – ennyi idõ elteltével is szomorúság sugárzott güzüpapa szemébõl, ahogy güzümama szüleire és haragjukra gondolt.
- Ekkor kellett határoznunk, hogy megvédjük egymást, és útra kelünk, a saját életünk beteljesítése felé.
- Papa a pékség, arról is mesélj! – Kérlelte apját Duci.
- Elsõ közös otthonunkról beszélek, amikor a pékséget említem. Nagyszerû volt az örökké tartó kenyérillat. Mindig finomabbnál – finomabb kenyér, kifli és sütemény sült a kemencékben. Még a nap, rá sem gondolt, hogy jön a reggel, ott már sütötték a pékek a kenyeret, aztán egész álló nap, késõ éjszakáig folyt a szorgalmas munka. Az éjszakák nagyon rövidek voltak.
- Akkor kezdtél vágyni a békére, nyugalomra? – Tette fel megfontolt kérdését Sóvárgó.
- Igen, így van! Szerettünk volna számotokra mindent megadni, amire csak lehetõségünk adódik.
Újra felkerekedtünk hát, és néhány próbaotthon után, megérkeztünk a malomba.
Itt van élelem, amit nyugodt körülmények közt lehet megenni, közel a víz, süt a nap, vannak fák, megismertük a környéket és malom apóék sem helytelenítik jelenlétünket. Néha azzal áltatom magam, hogy nem is tudnak rólunk.
- Megtaláltad, amiért elindultál? – Güzümama mindeddig csendesen figyelt és hallgatott.
- Igen! Azt gondolom veled, és a gyerekekkel még többet is, mint valaha álmodtam.
Ezzel a boldog, elégedett tudattal hajtották valamennyien álomra fejüket.
Az esõ kitartóan esett egész éjszaka. Néha olyan intenzitással, hogy égszakadásnak tûnt.