Az Ön kosara jelenleg üres!
Virágbáró
Lugoskisfalucskában boldogan éldegélt a huszárhadnagy, mátkájával. Mindenük megvolt, gyermekük születésekor, életük aranysugara is beköltözött bárói hajlékukba.
Mihály eleven, kedves, igazi fiúcska lévén nem hagyta unatkozni szüleit. Minden érdekelte, kíváncsiskodva tanult. Könyvek, barátok, tanítók segédkeztek mindvégig, míg gyermekbõl felnõtté válhatott. Ifjúként csupán játszott a gondolattal, mi ábrándjait hizlalta. Látta magát egy varázslatos helyen, szebbnél – szebb növények társaságában. Késõbb keresni kezdte hol lehet a mesés kert, amiben öröme kiteljesedhet. Vándorlásainak Szeleste vetett véget. Itt talált rá a kertek – kertjére, édesanyja támogatásával igazi, magyar földbirtokossá válik.
Kertészházak, üvegházak, melléképületek tanúskodnak dolgos hétköznapjairól. Tudása legjavával, vagyonából hagymákat, dugványokat, cserjéket rendel. Nagy szüksége van a külhoni kertészek segítségére. Hatalmas tervezés, szervezés, várakozás elõz meg minden egyes szállítmányt. A park gyönyörûségesen fejlõdik, heted – hét országból is akadnak csodálói. Köztük az egyiptomi alkirály Juszuf, ki hosszú utat tesz meg, hogy a virágbirodalomban sétálhasson. Mihály és Juszuf, külön – külön is nagyon szerették a parkot, de mindez messzirõl sem volt ugyanaz, mint amikor ketten együtt sétáltak a mesebeli, illattól terhes, színes virágfüzérû cserjék és fák közt.
Messzi honban akadt egy, ki rossz szemmel nézte, szemet vetett minden szépre, köztük Szeleste virágaira is. Elhatározását tett követte titkos fullajtárjait széjjelküldte. Szeleste virágküldeményei ettõl fogva nem érkeztek meg.
Mihályt elszomorította kedves, várva – várt növényeinek hiánya. Terveibe feledkezve járta, kertjének elõkészített talaját, ahol mostanra hagymáknak kellene pihenni. Mikorra a telet kiûzi a tavasz, bomlani kezdenének a zöld hajtások, hogy majdan színes virág kavalkád fogadhassa készülõdõ nyáranyót.
Kastélya könyvtárába érve még mindig ez az egy gondolat foglalkoztatta Mihályt.
- Kell, legyen megoldás! Véletlenül nem tûnhetnek el a szállítmányok! Valami, vagy valaki megakadályozza a célba érést – morfondírozott csak úgy önmagában dünnyögve, és mert értetlenül állt az eset elõtt. Egy – két csomagot még az õszi ködbe hagyott veszni, de most az elsõ napsugarak látni engedték a hótól nedves földet. Itt az idõ, hogy bepótolják, mit az õsszel elmulasztottak. Mégsem örülhetett a tél búcsúzkodásának, pedig minden valamirevaló kertészlegénynek, még a legelvetemültebbnek is megcsillant tekintetében a tavaszragyogás. Szeleste hagymái újfent elkallódtak. Talán rossz hajóra rakodták, vagy rágcsálók martalékává vált az értékes rakomány. Vagy a tél fagyos ujja ölte meg az ártatlanjaiban az életcsírát. Szaladtak Mihály gondolatai, amint egészségben pompázó növények gyökerei bújnak még több élet után kutatva a földben. Választ azonban nem talált kérdésére. Mostanáig. Mert ebben a pillanatban egy polc belsejébõl, por és pókháló fogságából szabadított ki egy öreg könyvet gondosan törölgetve, - pfu, pfuu, pffuu – fujkodta az évtizedekben rárakódott szennyréteget. – Ki tudja mióta lehettél rejtve a többi könyv mögött? Lássuk, csak miféle tudományt rejtegetsz megsárgult lapjaidon! – beszélt megfeledve önnön bajáról Mihály, a megviselt könyvhöz, miközben találomra felcsapta az egyik oldalon.
- Mindenrõl tudok egy keveset! Azt mindenképp, hol keresd, ha bennem nem leled!
- Ki szól? Ki beszél? – Mihály nem értette. Egyedül volt a könyveivel.
- Itt vagyok elõtted! A két kezedben tartasz – érkezett a felelet.
Mihály lapozott párat, vagy a lapok maguktól peregtek. Mindegy is, mert egyszer csak ott állt az évszázados, sárga, megöregedett lapon, Könyvmoly.
- Hát te! Miért bújod ezt az öreg könyvet?
- Még az öreg báró dédapja zárta rám mérgében a lapok ezreit. Azóta kuksolok itt megmentõre várva.
- Hûha! Akkor bizony évszázadok óta raboskodsz már odabenn.
- Sebaj! Már nem haragszom a csíny miatt. Idõközben kitanultam egy s mást. Ha nem tévedek, te segítségre szorulsz!
- Nagy az én bánatom! Akkora, hogy nincs emberfia, ki azon segíteni tudna!
- Halljam csak! Hátha mégis! Talán éppen én vagyok, kire szükséged van! Különben is lekötelezetted lettem, mióta szabadon engedtél engem.
Mihály rendre elmesélte élete szomorúságát – Érted már? Hónapok óta keresem a választ, de nem lelem. Nem is sejtem, kinek volna szüksége a virágaimra!
Könyvmoly elgondolkozott a hallottakon.
- Mondok én neked valamit! Él egy morcosan – ideges, sötét árny, ki utálja, ki nem állhatja a szépnek még csak a gondolatát sem. Õ, csakis õ állhat az események hátterében. Segítõi ugyancsak rossz alakok, én mondom, csomagjaid rendre általuk tûnnek el.
- Ki Õ? Hol találom? Mit szeret, ha a szépet nem?
- Nem szeret õ senkit és semmit, beleértve önmagát sem. Hiszen ha szeretni tudna, akkor nem tenné, eszébe sem jutna ilyesmit cselekedni!
- Hol keressem?
- Mert olyan nagy bajban vagy, s mert oly szépen kéred, és mert tartozásom is le akarom róni, hajolj csak közelébb nehogy meghallja valaki!
Mihály Könyvmolyhoz nyomta fülét, hogy jól hallja a nagy titkot.
- Menj! Menj mindaddig, míg szemed elviselhetetlenül szenved és lelked már nem bírja a kínt!
Mihály köszönte a jó tanácsot. Hálásan gondolt Könyvmolyra, nélküle sohasem tarisznyált volna, hogy kertészlegénynek álcázva induljon útra, megkeresni elveszettnek hitt szépségeit.
Ment – mendegélt, három ország határán is túl. Szeme élvezte a hatalmasra nõtt épületeket, útját virágzó ágyások, zöldellõ mezõk, majdan terméstõl roskadozó fák keresztezték. Benne járt már javában az esztendõben, szeme itta a sok szépet, lelke felüdült, mert mindenütt kedves, odaadó emberekkel beszélhetett. Semmiben sem szenvedett hiányt, mindig jutott gyümölcs, víz, szállás, kenyérre sem volt gondja. Hanem egyszer csak lakatlan lett a táj, amikor már hét napja egy teremtett élõvel sem találkozott, de még egy csúszómászóval sem, akkor eszébe jutott Könyvmoly.
- Valami kezdõdik – mondta Mihály, miközben rendületlenül menetelt, éjt – nappalá téve.
Kietlen, sivár, mélyen repedt földön járt. Sehol egy árnyat adó lomb, amiben dalos madárka nevelhetné csicsergõ, mindig éhes fiókáit. Hogy is lehetne, hiszen az eleségnek számító kukac is messze elkerüli ezt a helyet! Mihály eltökélten rótta az utat, mit nem látott, hiszen rajta kívül senki sem járt e vidéken. Látása lassacskán beleveszett a végtelenbe. Egyik pillanat éppen olyan kilátástalan volt, mint a következõ, ha nem még rosszabb. Mert el ne feledjem megemlíteni, hogy Mihály éhezett és szomjazott, mezítelen talpát sebesre törte a kiszáradt föld. Mindez semmisem volt ahhoz képest, ahogy szomjazta lelkében a szépet! Elhatározása rég megingott.
- Most aztán elég! – mondta száraz, csikorgó torokkal Mihály. – Bevallom, nem viselek el több kínt és nem bírok el több szenvedést! Mutasd magad! Tudni akarom, ki vagy!
- Ha – ha – ha! – mély hahota lett Mihály jutalma. Elsötétült az ég is, amikor egy fekete árny tornyosult Mihály fölé. – Nem gondoltam, hogy kitartasz terveid mellett!
- Én sem, hogy szó nélkül elveszed, mi az enyém! – jött Mihálytól a dühös válasz.
- Tied? Minek sérelmezed az ezredik gumót? Maradt kilencszázkilencvenkilenc. Több is, mint elég! – harsogta sötétség, de úgy ám, hogy nyílt a föld Mihály lába alatt.
Nem hagyta, hogy az erõ mit a sötétség képviselt, megijessze.
- Mutasd arcod, mutasd magad! – mondta, hogy csökkentse ellenfele önbizalmát.
- Ha – ha –ha! – volt a fellengõs válasz.
Mihály bátorságot erõltetett magára – Hol vannak? Hova rejtetted a növényeimet? Arra számítottam, bizton gondoltam, itt egy gyönyörû, hatalmas, színes, érdekes virágokkal teli mezõt találok.
- Miért gondoltad? – a sötétség kiesett hatalmaskodó, gonoszkodó szerepébõl.
- Mert nekem odahaza, mindezért kellenek a hagymák, dugványok, növények – Mihály tovább ütötte a gyengülõ vasat – Nem engednék száraz repedéseket éktelenkedni a földemen! Szemben a rengeteg csodával, mit mások szeretettel válogattak, hogy környezetük egyedi szépsége rabul ejtse érzékeiket.
Sötétség csendes pillanatai arról tanúskodtak, hogy Mihály nagyon beletalált gonoszkodó lelke legközepébe.
Mihály egyre bátrabban folytatta – Add elõ! Mutasd raktáradat! S én is megmutatom, mire vagyok képes! Csudát láthatsz, engedékenységed fejében!
- Nem vágyom csodára! Gondolni is fáj, nemhogy látni, bármi szépet! – jött Sötétség válasza.
- Rendben! Nekem így is jó, akkor hadd vigyem minél távolabbra mindezt, kívánságod szerint tõled és birodalmad határaitól! – Mihály egy cseppet sem bánta, ha nem kell a kietlen földdel bajlódnia.
Sötétséget gondolkodóba ejtette saját tervtelensége. Idejön ez a sehonnai kertészlegény, hogy kioktassa. Honnan veszi a bátorságát? Mi lehet azokban a nyüves tövekben, hogy akár az életét is adná értük? Nem! Sötétség, még nem találkozott hozzá hasonló emberfiával. Meg kell tudnia! Muszáj választ kapnia! Igen ám, de hogyan csalja ki a válaszokat? Sötét lelke gondolni sem tudott, csupán csalárdságra, gonoszságra. Mégsem jutott egyéb eszébe, mint a legény elõbbi felajánlása, hogy a raktáraiban felhalmozott tövekbõl kertet épít. Kezdetnek megteszi ez is! Így idõt nyer, míg a legény dolgozik, kicsalja belõle a választ. Egyelõre gondolni sem akart a munka eredményére, azt úgysem hagyja annyiban, megsemmisül egyetlen sötét gondolattól.
- Tégy belátásod szerint! – egyszeriben feloszlott a sötétség látni hagyta a gumók, hagymák, tövek százait.
Mihály nem törõdött semmivel, elfeledte fájdalmát. Csupán az elõtte tornyosuló lehetõségre koncentrált. Szerszámot ragadott, felásta a kiszáradt földet, melybe kisebb – nagyobb mélyedéseket készített, ezekbe ültette a növényeket.
- Víz! Vízre van szükségem! – szólította egy idõ után Mihály, Sötétséget.
Elborult az ég, ami biztos jele volt Sötétség érkezésének.
- Errõl nem volt szó – dörögte.
- Hogy is gondolhattad, hogy víz és fény nélkül életben maradnak a növények?
Sötétség haragos széllel, hideg esõt zúdított a vidékre.
Mihály nem bánta. Szándéka szerint a nap gyorsan felmelegíti a földet, akkor majd folytatja, mindenképpen meleg takarót szánt a töveknek.
Sötétség azonban nem tágított.
- Áruld el, mi olyan fontos ezekben a formátlan gumókban, hogy ennyi veszõdséget vállalsz értük?
- Csekélyke a munka, mit veszõdségnek ítélsz. Mérhetetlen az öröm, amit életükben százszor, ezerszer hálálnak meg.
- Háálaaa? – sötétség észre sem vette, hogy egyre kíváncsibb az egyszerû kertészlegény mondandójára.
- Nem tudod mit jelent a hála? – Mihály elcsodálkozott – Minden alkalommal ha, életünk során kapunk valamit, azért hálát adunk.
- Na és? A te híres növényeid, tán beszédre is megtanítod? – sötétség lenézõ modora sem tántorította el Mihályt a beszélgetéstõl.
- Nincs szükségük beszédre! Õk virágnyelven szólnak hozzánk, ezt a beavatottak mind megértik.
- S te, az egyszerû kertészlegény, tudója vagy e nyelvnek? – hitetlenkedett a hatalmas, erõszakos Sötétség.
- Nem kell ehhez nagy tudásúnak lenni! Csupán szeretet és figyelem, gyengédség és türelem. S õk mindezért busásan fizetnek.
- Csak nem akarod azt mondani, hogy pénzük is van? – Sötétség végképp összezavarodott a kijelentésre.
- Nem! Legalábbis nem csengõ tallérokra gondolok. Az elsõ gyenge hajtásokat követik a rügyek, melyek leveleket, virágokat bontanak s majdan a szín és illat kavalkád mi elmaradhatatlan folyamat.
Sötétség elfeledte mit tervezett a beszélgetés elején. Mostanra birtokolni akarta a tudást, hogy hatalma még nagyobb legyen.
Mihály türelemmel tanítgatta virágnyelvre. Sötétség egyre jobb tanítványnak bizonyult. Lássatok csudát! Míg sötétség minden kérdésére választ kapott egyre kisebb lett, helyébe napsugarak özöne érkezett, felmelegítve a jeges esõtõl nedves földet. Mihály minden egyes növényt szeretettel igazgatott a langyos talajba. A napsugarak lágy tavaszi esõt, némi szelet is beengedtek. A puszta mezõ elõbb csírázó, zöld hajtásairól majd rügyfakadásról lett híres. Igazán fenséges volt a virágba borult táj látványa. Illatával, mit a széllányok és szélfiúk vittek messzire, hírül adták létezését, egyre – másra érkeztek messzi földrõl is a látogatók.
Sötétséget mostanra átitatta a virágok hálája, nyelvükön kérdezett, válaszait is nyelvükön viszonozta. Mihály segítségével, de nagyszerûen virágzó birodalma lett.
Telt az esztendõ, néhány õszi hónap maradt csupán.
Mihály dolga végeztével indult volna haza.
- Miért mennél? Maradj! – kérte Sötétség, kinek mindene szivárványszínben ragyogott.
- Sokat tanultál, egy dologról azonban még nem beszéltünk. A szépség mulandó, hogy megõrizzük, újabb áldozatra van szükség. Haza kell mennem, mert mostanra ágyásaimat fû veri fel, melyekkel szemben védtelenné válnak virágaim.
- Ha így áll a dolog, menj! Menj és mentsd meg a tieidet! – Szivárvány, mert többé mégsem nevezhetjük sötétségnek, adni akart valami nagyszerû útravalót a kertészlegénynek, kitõl oly sokat tanult. A hagymák, gumók és tövek aprócska hajtásokat neveltek.
– Vigyél magaddal a sarjadó életbõl, legyen kertednek új dísze, hirdesse mindörökké, hogy kertész vagy a legnagyszerûbbek közt.
Amikor telik a háromszázhatvanötödik nap, Mihály gyönyörû, egészséges virághagymákkal együtt tér meg kastélya parkjába. Megcsókolja a meleg, nedves földet, mibe tulipánjai hagymáit csigavonalba rakja. Teraszt, teraszra tervez. Sétány vezet, buja növények közt árnyas pad hívogat.
Én mondom, kit leültetett s kinek mesélt a park, hogy legyetek kíváncsiak s járjatok utána e legendás alaknak mindannyian, mert Szeleste fái s virágai csupán rátok várnak.