Az Ön kosara jelenleg üres!
1. Boldognak lenni
A nyári nap elérte égi pályájának csúcsát, aki csak tehette árnyékba vonult.
Néhány gyermeket nem érdekelt a hõség. A patak vizétõl áthûlt kezük, lábuk, élvezte a forró égi leheletet. Úsztak, majd újabb játékba kezdtek, mely nem volt több mint egymás fröcskölése, de nagyon jó idõtöltésnek bizonyult. A munkától, amivel a két fiút édesapjuk megbízta, minden jobb volt. Nem tudhatták, mikor fedezik fel hollétüket, ezért a délutáni fürdõzés minden pillanatát felhõtlen igyekezettel használták saját örömükre.
Egy ideje a partról figyelte a két fiú játékát egy különc fiúgyerek. Óvatosan az árnyat adó lombok alól, félig guggoló állásból, mint a nyúl, akinek cikkcakkozni kell a legkisebb riadalomra. Különc volt, még a ruhája miatt is. Mert a parton ledobott viseltes vászoning és nadrág helyett, melyeket az itt fürdõzõk hagytak hátra, õ díszes mellényt és nadrágot viselt.
Jóskának és Pistának, a két önfeledten játszó testvérpárnak szemet szúrt a fura kis szerzet.
– Gyere, nagyon jó a víz! – hívták maguk közé a parti fiút.
– Nem mehetek! – válaszolta továbbra is menekülõállásban guggolva a kíváncsiskodó.
– Ha ez megnyugtat, mi is szökésben vagyunk. Igaz-e, öcsém? –fordult az utolsó szavaknál, testvére felé a beszélõ. Kérdésére választ sem várva fordította fejét a parti fiú felé.
–A szökésért már nekem is felelnem kell, persze csak, ha felfedezik.
Akkor meg mit számít eggyel kevesebb vagy több pofon, igaz-e, bátyám? – játszotta az iménti jelenet megismétlését, most a másik fiú a párosból.
–Ó! A pofonokat nem számolom!
–Mégis mitõl tartasz? – zengték felhúzott szemöldökkel a vízbeli fiúk.
–Van a pofontól ezerszer kegyetlenebb.
A drága idõ fogyott, a vízbeli fiúk nem lettek okosabbak, igyekeztek tudomást sem venni a parti fiúról és újra belemelegedtek a játékba.
Kis idõ múltán zavaró volt, hogy a fiú odakintrõl árgus szemekkel figyel. Kikászálódtak a partra, és a füvön fekve szárogatták magukat. Most, hogy már a távolságot sem kellett túlharsogni, egymás közelségében folytatták tovább a beszélgetést.
–Mi a csuda lehet rosszabb a pofonoknál? – Pistát nem hagyta nyugton a félbe maradt beszélgetés.
A parti fiú tekintetét a két napozó arcára emelte, csodálkozásában majdnem leesett az álla. Az egyik fiú ugyanolyan volt, mint a másik. A másik fiú meg éppen olyan, mint az egyik.
Jóska és Pista meghökkent a válasz nélküli csodálkozó tekinteten, majd egymásra néztek, és elkezdtek hangosan nevetni, de úgy ám, hogy zengett bele a környezõ nádas. Olyan nagyon megszokták már az elmúlt tizenkét évben, hogy ikrek, csak ha idegennel találkoztak, döbbentek rá ismét. Mások csodálkozása mindig újra tudatosította bennük ikerfivérségüket.
A nevetés valamelyest oldotta a csodálkozó tekintetû testtartását, de továbbra sem mozdult, guggolt a selymes fûben. Mély levegõt vett, majd kifújta azt. Arcán béke és kétség hullámzott, míg lelkében e kettõ csatázott. Mondhatja-e, új ismerõseinek, mi tartja félelemben? Megértenék? Vagy kinevetnék szorult helyzetét? Elsõ megérzése egyre inkább uralta lelkét.
A két fiú, csendben várta a választ. Egymásra tekintettek, mintegy megerõsítést remélve a másik szemének sugarából. Enyhíteni kell a szorításon, érkezett az egyértelmû válasz. Nem lévén jobb ötletük, és mert legtöbbször így történt, szinte egyszerre nyújtották kezüket, nevüket mondva.
– Jóska, az idõsebb. Vagy két perccel megelõztem az öcsémet.
–Pista, a fiatalabb, mert óvatosan elõreküldtem szolgámat, hogy felderítse a világot.
Egy játékos ütés a felkaron, amit rögtön viszonzott egy ugyanilyen ütés.
Most mindhárman együtt, egy ütemre zengették meg a nádast. Jó volt hallani a gyermeklelkek felszabadult hangjait.
A parti fiú sem tehetett egyebet, a jó modor szabályai is ezt diktálták, meg aztán kedvére való volt a két ikerfiú társasága, ezért követte példájukat.
–Péter, Szapáry Péter. Nekem is van már néhány szolgám –somolygott Péter az imént tanultakat alkalmazva – csak õket néhány évvel küldtem magam elé. – Arca lágy lett, tekintetébe fény költözött az iménti közös nevetéstõl.
Az ikrek is észrevették, egymásra nézve nyugtázták, új ismerõsük Péter, jó úton halad. Szemük fényében ott volt huncut elszántságuk. Majd õk megtanítják a kis bujdosónak, hogy lehet boldogulni a világban, mert egy gyereknek kutyakötelessége jól érezni magát mindig, minden zavaró körülmény ellenére. Ez kettejük mottója volt születésük óta. Ennek tudatában élték napjaikat. Igyekeztek segíteni a másikat, de legnagyobb áldás mégis az volt, hogy õk mindig ott voltak egymásnak. Történhetett bármi, soha nem voltak még ilyen elesett állapotban, mint új ismerõsük.
Péter látva a testvérpár mosolygó arcát, harmadjára érezte, megbízhat újonnan szerzett barátaiban.
–- Tudjátok, nagy ritkán elcsattan egy-egy pofon, de az pillanatnyi arcpír, ami ugyanolyan gyorsan el is múlik, ahogy kaptam. Hanem észrevétlen lenni, mégis mindig szem elõtt tartózkodni, ez hatalmas feladat egy gyerek számára.
–- Miért vagy te, hogy is mondtad? Észrevétlen?
– Észrevétlen, mert senki sem törõdik vele, mit csinálok. Az utolsó gyerek vagyok, mint említettem, nincsenek tervei velem sem apámnak, sem anyámnak.
– Akkor meg mi a fenéért kell neked szem elõtt lenni, ahogy te fogalmaztál?
–Állandóan tudni akarják, merre vagyok és mit teszek. Elõbb a dajka, most meg a tanító tartja rajtam a szemét.
–Cselezd ki õket! Mondj valami fontosat, hogy oda mész!
–Gondoljátok, hogy nem próbáltam?
–Nem mûködött?
–Legtöbbször nem, vagy ha mégis, valahogy akkor is kiderült a turpisság.
–S akkor jött a pofon?
–Az is, apámtól, de õ legtöbbször távol van. Anyám meg csak fenyeget, ha nem leszek jó, kiad nevelésre egy gyerekgyûlölõ nagybátyámhoz. Ott, a világ végén, az õ módszereivel megtanulom majd a rendes viselkedést.
–Hát ezért!
–Mit értesz ez alatt?
–Ezért vagy ilyen óvatos és tartózkodó és félénk.
–Mert megfenyegettek – kontrázott Pista. Mindeddig meg sem szólalt, mert bátyja éppen úgy beszélt és kérdezett, ahogy õ tette volna. Most egyetlen kijelentésével nyomatékot adott az eddig elhangzottaknak.
– Nektek könnyû ketten erõsnek lenni, de én igenis félek az ismeretlentõl! Inkább vagyok jó és rendezett idehaza, ismerõs terepen, mintsem a gyerekgyûlölõ nagybácsi és a kegyetlen nevelés, a világ másik felén.
– Szóval, holnap nem jössz?
Közben száraz ruháikat kezdték felszedegetni magukra az ikrek.
–Meglátom! Mindig ilyentájt jöttök?
–Igen! Igyekszünk kihasználni a delelõ forróságát. Édesapánknak is ekkortájt lankad a figyelme irántunk.
–A padláson is erre az idõre válik elviselhetetlenné a forróság.
–Padláson? – most Péteren volt a csodálkozás sora.
–Igen a padláson – kezdett magyarázatba Pista. – ahol a kukoricát morzsoljuk, amivel édesapánk bízott meg. A déli forróság megszorul a tetõ alatt. A puszta lét válik fullasztóvá, hát még dolgozni benne…
–Hát ezért! – mondta ki tömör véleményét Péter.
–Most én kérdem, mit értesz ez alatt? – vette át a szót Jóska, mert megismétlõdni látszott az iménti kérdezz-felelek játék.
–Ezért élveztétek a patakvíz hûvösét, mert olyan forróságból jöttetek.
–Úgy bizony! – helyeselt Pista
–Neked is jót tenne a hûs víz és az úszás, no meg a játék, egy kis felhõtlen boldogság – ütötte a még meleg vasat Jóska, hogy rávegye Pétert is a huncutságra.
–Igazatok van! Egy az élet, pocsékolás volna félelemben élni! – ezzel a kijelentéssel új irányt vett az eddig bujkáló Péter élete.
Másnaptól közösen lubickoltak, viháncoltak a patak hûs vizében. Egy önfeledt órácskára nem számított sem a munka és a pofon, sem a gyerekgyûlölõ rendre nevelõ.
A három fiú barátságát napról-napra szõtte erõsebbé az együtt töltött idõ. Mindent elmondtak egymásnak, a jót és a rosszat egyaránt. Minden helyzetben segítséget találtak hármuk erejében, lehetett az bármilyen nehéz feladat. Együtt, összefogva, megoldották azt.