Az Ön kosara jelenleg üres!
Egyszarvú
Élt egyszer nagyon régen, még szépapám idejében, mert az õ meséje jár szájról – szájra, rajta kívül senki sem vélekszik a történtekre. Élt egy király s annak három fia, birodalma hatalmas, túlnyúlik a láthatón s a vége már a láthatatlanba, csak a bölcsek tudják, hol kezdõdik s hol a vége, merre menjen, ki életét áldozná, hogy felderítse e láthatatlanba tartó birodalom határait.
Kit érdekelne a láthatatlan? Mindenkit, ki meghallja szépapám meséjét, mert ott a felderítetlenben, ott, ahol ember nem jár, csupán a végtelen vadon, mely gyönyörû, csoda, magány, ez vár mindenkire, ki fejébe veszi, hogy a végtelent felderíti s azt másoknak is elmeséli. Mi, vagy ki, akiért mindezt megtenné? E csodaszép rengetegben mindenki mással együtt élt egy lény, ki önmagában hordta a szépség, a bûbáj, a csoda, az igazság, a jóság lehetõségét. Hogy, honnan, mikor érkezett, vagy mióta élt a környéken? Az idõk kezdete óta s talán az idõk végezetéig övé a láthatatlan, a végtelen vadon.
Hófehér sörényén, egyetlen középen nõtt szarvon, csillant meg a délutáni, fák közt bujkáló nap fénye. Békében legelészett, nem zavarta semmi, tudta, nincs miért s mitõl félni, mert a környék folyója hemzsegett az ezüsthátú halaktól, az erdõben szarvasok, õzek, nyulak, vaddisznók, mókusok élték boldog, elégedett napjaikat.
Váratlanul egy hang, mely süvöltve, bömbölve hasította a rengeteg békés csendjét. Mi volt ez? Egyszarvú felkapta fejét, ez idegen, valami nagyon nincs rendjén. Vágtába kezdett a hang irányába, látnia kell, valami megmagyarázhatatlan remegés, idegesség volt a vérében, mely õrült iramban száguldott s ezáltal szíve úgy vert, hogy mellkasa majd kiszakadt, torkában dübörgött, elárasztotta az ismeretlentõl való félelem.
A folyónál, ahol mindannyian békében éltek, mindenkinek jutott víz, ennivaló, barátságok szövõdtek, beszélgettek, szóval társas életet éltek, de most valami rettenet tanúja lett ki erre járt, egy hatalmas sörényû, nagytestû, félelmetes hangú ismeretlen bömböltette hangját, mely önmagában megrengette a vadon békéjét.
Egyszarvú megállt a fák takarásában, az ismeretlen mozdulatlanul figyelt egy csapat õzet, õk meredten álltak, menekülésre gondolni sem tudtak, megbénultak az ismeretlen hangjától.
Az ismeretlen lassan mozdult, léptei megnyúltak, határozott céllal, egyetlen õzet ragadott el,
a jégbefagyott csordából, akik álltak és nézték, míg társuk eltûnik az ismeretlen fogságában. Az ismeretlen a fák közt tette le a mozdulatlan õzet.
Egyszarvú félelme, mint filmvásznon a film, pergett le a valóság vásznán. Megrettent, érezte cselekedni muszáj.
- Gyorsan, gyorsan! – e szavak kíséretében rohant a csorda közepéig, menekülésre, futásra bíztatva, a megdermedt állatokat.
Mozdultak, figyeltek, õsi ösztön ébredt ezekre a szavakra, mozdulatokra, aztán mindannyian futásnak eredtek.
Egyszarvú a hegy felé vezette a menekülõket, onnan szemmel tarthatják a környéket, rohantak, csak úgy zengett a föld a lábuk alatt.
Ezzel a békés csend, nyugalom utolsó foszlánya is tovaszállt, mindenki a hatalmas dübörgésre figyelt, csatlakoztak az állatok, a menekülõk egyre többen és többen lettek, patáik dübörgése visszhangzott a völgyben, míg a legmagasabb hegy ormai felé tartottak.
Odaföntrõl még gyönyörûbb volt a völgy, de különös dolgok zajlottak a völgyben. A folyó fölött hatalmas repülõ idegenek uralták a levegõt. Talán ezzel nem is lett volna még nagy baj, de csõrükben az ezüsthátú halak ficánkoltak, ez nem jelentett semmi jót.
- Mi változott meg? Mi a csuda történik velünk? – kérdezték az állatok innen is onnan is.
Egyszarvú, ahogy elsõ ösztönbõl a hegyre vezette társait, szembekerült a többiekkel. Most hirtelenjében nem tudta, mit is válaszoljon, mit mondhatna, mit tehetne még? Egy biztos, békés világukban hatalmas változás zajlik, s ennek okát egyelõre, nem ismeri, így nem tudja, mitévõ legyen. Közben odalent egyre több éhes madár szállt, csõrében a zsákmány hallal.
Ugye idõközben arra is rájöhettünk ki az ismeretlen állat, úgy van, helyes, persze, hogy õ az, ki is lehetne más, mint az állatok királya, maga az oroszlán, a fejedelem.
Emlékeztek még a három királyfira, ugye?
No, éppen ezidõtájt adta ki apjuk a király, hogy keressék a bölcseket és tárják fel birodalma határait, mert az mégsem járja, hogy ne is tudja mekkora a föld, mely uralma alá tartozik.
A bölcsek összehordták a térképeket, összedugták a fejüket, hogy királyuk kérésének eleget tegyenek és a három királyfit ellássák útravalóval.
Most már feltarisznyázva úton is voltak, hárman, három fele.
Mentek biz azok egész nap, estére tábort vertek, hogy leheveredhessenek, fáradt lábuk kinyújtóztassák. Csak a legfiatalabb, õ olyan eltökélt volt, hogy meg nem állt, amikor a nap lebukott, hanem éppen csak bekapott a tarisznyából néhány falatot, és amikor a hold átvette a nap helyét már úton is volt. Így tett hét napon és hét éjszakán, a nyolcadik estére egy csudaszép, különleges völgybe ért. Látott már szépet, gondolhatjátok, hisz királyi apja palotájában minden színaranyból volt, de itt a völgyben, a zöldben, a vadonban, a béke szigete tárult elé.
Ugye mindannyian tudjuk melyik völgybe érkezett a fiatal királyfi? Úgy, úgy, nagyon helyes, mert a legfiatalabb királyfi a mi egyszarvúnk gyönyörûséges, mindeddig békés völgyébe érkezett.
Lemálházott, tábort ütött, tüzet rakott, nyulat ejtett, azt meg is sütötte. A nap lement, a hold azonban nem világított, bebújt a takarójába a tûz fényénél és álomba szenderült. Hét nap és még hét éjjel fáradalma volt, mit pihenni vágyott, persze, hogy azonnal ahogy a feje a levélpárnára leért, a legfiatalabb királyfi már aludt is.
Hej, de nem tartott ám soká, míg a sötét holdfénytelen éjszakában, békén alhatott volna, hogy a hét napot és még a hét éjszakát is sorban kipihenje. A tábor körül ott szaglászott az éhes oroszlán, mert elõle a csorda s mindenki más a hegyekbe menekült, hát borzasztóan legyengült, most a sötétségben, vacsoraidõben legkisebb királyfi volt a legbiztosabb vacsorája. Kinézte magának, meg akarta szerezni, mert könnyû prédának tûnt az alvó, védtelen királyfi.
Egyszarvú már egy ideje szemmel tartotta az idegent, hiszen odaföntrõl mindent láttak, azt is, amikor megérkezett, és azt is, amikor nyúlra vadászott, de most rávadásztak és ez valahogy nem tetszett egyszarvúnak. Maga sem értette, de a királyfi elsõ látásra ismerõsnek tûnt, ezért hát védeni akarta, nehogy az õzek sorsára jusson.
A királyfi mély álomban nem tudta, nem is tudhatta, hogy mi zajlik körülötte, aludta az igazak álmát, mely hét éjszakán át nem adatott meg, most éppen olyan mélyre vitte a hét éjszaka mélyére.
Egyszarvú eltökélten várakozott, nem mozdult, figyelt.
Az állatok királya egyre közeledett, hogy végre a legfiatalabb királyfi legyen a vacsorája.
Egyszarvú elérkezettnek látta az idõt, hogy cselekedjen. Kilépett a fák közül, félelme mostanra messze szállt, hiszen napok óta figyelte az oroszlán viselkedését. Szarván megcsillant egy parányi az ébredezõ holdsugárból. Az oroszlán látta ezt, nagyon éhes volt, hát nem adta fel, közelített még gyorsan az alvó test felé, de az egyszarvú sem volt ám rest. Egyetlen szökkenéssel az alvó királyfi és a támadásra kész oroszlán közé ugrott. A holdfénye most a szarvának hegyét acélozta, erre a látványra az oroszlánnak elment a kedve a vacsorától és kedveszegetten eloldalgott.
Az egyszarvú ott állt a megmentett királyfi mellett és alvó arcában gyönyörködött.
A holdsugara elõbújt a felhõk mögül és kettejükre vetült, a mély álomban alvó, legkisebb királyfira és a mellette békésen álldogáló megmentõre, egyszarvúra. Egyszarvú úgy állt ott gondolataiba mélyedve, pedig csak a lelke ujjongott, hiszen ezt már átélte, lelke minden rezdülésével tudta, valaha látott már hasonló teremtményt, mint az alvó legfiatalabb királyfi.
Hol? Mikor? Erre nem tudta csak a választ, egyelõre nem tudta, de amint ott állt szívét átjárta az ismerõs, meleg, szeretetérzés, talán több is, mint a szeretet, boldog volt, hazaért, minden ismerõs, igen, újra magára talált, ezzel lefeküdt a holdfényben fürdõ, békésen alvó legfiatalabb királyfi mellé.
Hét éjjelt hét nappal követett, míg a nyolcadik reggelen, ásítva, szemét dörgölve ébredt a legfiatalabb királyfi. Mindkét szemét újradörgölte, mert nem akart hinni az elé táruló látványnak. A gyönyörû völgyben, szépséges volt a reggel, de a mellette fekvõ leányt nem tudta felülmúlni.
Ki volt a leány?
Hát tudjátok meg, hogy a szomszéd király leánya, kire az udvari varázsló bocsátott bûbájt, mert uralkodója vagyonát a magáénak akarta. Ezért a királykisasszony, egyszarvúként, a szomszédságba menekült, az állatok közé, a csodálatos völgy vadonba, ahol nem árthatott neki apja gonosz varázslója
A legfiatalabb királyfi megörült váratlan szerencséjének.
Királyapja beleegyezésével, testvérbátyjai örömére, birodalmat alapítottak, szépséges mátkájával együtt élnek a völgyben, békességben, boldogságban, megértésben, szeretetben.
Ha ezer esztendõben arra jártok, el ne mulasszátok meglátogatni õket! Mert a völgyben ott él az állatok királya, szarvasok, õzek, nyulak, vaddisznók, halak és madarak.