Az Ön kosara jelenleg üres!
Ki ne emlékezne a nyúlra, aki a sivatagban egy fának az árnyékért köszönetet mondott, jutalmul, ékszert kapott.
Mentében egy hiénának elmesélte szerencséjét, aki rögvest a fához sietett és mindent a hallottak alapján cselekedett. Be is jutott a hatalmas fa törzsébe, hogy õ is kincset válasszon, de neki a sok is kevés, magára aggat, amennyit csak elbír. Igen ám, de az ajtó bezárul, még mielõtt elhagyhatta volna a fa vendégszeretetét.
Halljátok, hát miként jut kincshez a hiéna, vagy ha nem, milyen lesz ravasz terve bukása.
Az ajtó, már egy ideje becsukódott. A hiéna nevetése még hallatszott, aztán csend lett.
Ebben a csendben álldogált a hiéna várva az ajtónyitást. Legkisebb rezdülését is az ékszerek csengése kísérte, ahogy egymáshoz értek a várakozással teli mocorgásban.
A fa, ha lehetséges még türelmesebben várakozott, de nem történt semmi.
A hiéna rendületlenül álldogált, felékszerezve távozásra készen.
A fa törte meg a csendet – egy, lehetõséget ajánlottam.
- Felajánlottad a kincset - vakkantott vissza a hiéna.
- Igen, választást ajánlottam az ékszerekbõl.
- Én ezeket választottam – próbált szeme sarkából végigtekinteni a testét borító ékszereken.
- Én a neked szánt ékszerre gondoltam, amikor hajlékomba invitáltalak.
- Késõ, ezt akkor kellett volna mondanod, amikor beengedtél.
- Ez hiba volt, belátom.
- Nagyszerû hogy tanultál valamit, most már nincs egyéb teendõd, mint kinyitni az ajtót, s jó utat kívánni nekem. – Az ékszerek súlya sem akadályozhatta meg, hogy látványosan kihúzza magát a hiéna. Gyõztes nevetését is felülmúlta az a biztos tudat, hogy taktikájával újabb áldozatot szerzett, és a gyõztes õ, õ, õ, õ. Nem is történhet máshogy.
- Nem tehetem.
- Dehogynem, kinyitod az ajtót, hogy utamra bocsáss.
Soká jött válasz. A fa nagyon elgondolkodott. – Egyetlen esetben nyithatok ajtót, s kívánhatok jó utat neked.
Több sem kellett, a hiéna máris tudni akarta mi ez, az egyetlen eset.
A fa újra elgondolkodott. A hiéna egyre türelmetlenebb lett, az ékszerek, amiket magára aggatott, egyre nehezebbnek tûntek, ereje fogyott.
- A szeretet követének minden körülmények közt ajtót nyitok.
- Mit értesz szeretet követe alatt?
- Valaki, akit nem ismerek, de õseim rám hagyták a jogot, hogy neki adhassak mindenemet, amim csak van.
Tapintani lehetett a csendet.
A hiéna szerette volna magáénak tudni a fa összes vagyonát. – Mindent? Egyetlen ismeretlennek?
- Igen az ismeretlennek. Õ, mint említettem a szeretet követe, mint ilyen szétosztaná a rászorulóknak, s egyben a legnagyobb kinccsel is megajándékozná társait.
- Mindenkinek szétosztogatná?
- Igen.
- S a legnagyobb kincs, mi volna?
- Csodálkozom, hogy nem érted?
A hiéna, csikorgó hangon nevetett. – Hogyan is érthetném! A temérdek kincset elfecsérli, a legfontosabbat ajándékba adja. Mondd, mi lehet fontosabb a gyönyörûen szikrázó ékszereknél?
- Úgy vélem nagy szükséged van rá, hogy találkozz a szeretet követével.
A hiéna nevetése elhalt. Vállai égtek a fájdalomtól, éppen – csak megállt a lábán. Õrült tempóban száguldoztak a gondolatai. Elbizonytalanodott. Ez a nagyképû, tudálékos fa nem járhat túl az eszén! Csillapítani akarta fejében a zûrzavart. Törte fejét a világ legfontosabb dolgán, majd szétrepedt dühében. Mindhiába gondolatait a kincs teljesen lekötötte, mennyi – mennyi, és õ akarja, az összes kincset magának.
A fa várt egy ideig.
Odakint érkezett valaki. A fa örömmel figyelte az eseményeket.
- Ó Bubi, úgy örülök, hogy végre leszállhatunk – örvendezett a galamblány párjának.
- Jól van Tubi, most megpihenünk – ezzel összebújtak a fa által kínált gallyon az árnyékban.
A fa örömében velük szunyókált.
Odabent a sakál dúlt – fúlt egyedül, a rengeteg kincs társaságában.
A galambpár frissen turbékolt, jót tett nekik a pihenés. Egy kicsit körülnéztek hova is vetette kettejüket a kegyes sors.
- Mindenütt homok, a fa csupa élet – mondta ki Bubi, amit látott. Tubi csak búgó hangon helyeselt párjának.
- Ó bárcsak némi magra lelnénk! – Szakadt ki galambbegyébõl a sóhaj. S ekkor, lássatok csodát: apró magok hullottak a levelekre, ágakra.
Tubi és Bubi boldogan tekintettek egymásra, szívük hálával telt meg, és csipegetni kezdték a magokat.
Pihenten, jóllakottan bújtak össze a fa gallyán, élvezve a lombok hûvösét.
- Bizony elkortyolgatnék egy kis forrásvizet! – Sóhajtottak egyszerre.
A homokból aprócska, bugyogó hanggal víz tört fel.
A galambpár szomját oltotta, csendes kortyolgatásuk közben szívüket a hála járta át, a tiszta, hûs vízért.
Elégedett galambpár módjára ültek a fa gallyán, élvezve a hûvös árnyékot, mint, amilyet a világ rég nem látott.
A fa elérkezettnek vélte az idõt és megszólalt, szavait a galambpárhoz intézte.
- Ne rebbenjetek fel, a fa vagyok, aki menedéket nyújtott számotokra.
Tubi és Bubi, talán még jobban egymáshoz lapult. A fa pedig folytatta.
- Régóta várlak benneteket. Segítek beteljesíteni küldetéseteket. Rám mindenkor számíthattok!
Kérlek, jöjjetek közelebb, a gally tövénél nyílik az ablak, látogassatok meg!
A galambpár berepült a fa törzsébe. A fa pedig folytatta.
- Ti ketten a szeretet követei vagytok. Látom ezt minden cselekedetetekbõl, gondolatotokból.
Nézzétek ezt a temérdek kincset, vigyetek a hiányt szenvedõknek, kérlek, adjatok a bennetek rejlõ tiszta erõbõl, szeretetbõl!
A galambpár nem tudta mire vélni a fa kérését, ezért a fa folytatta.
- Odakint a világban nagyon sokan tévelyegnek.
Van, akinek mindene megvan, nem is tudja, hogy a legfontosabb hiányzik az életébõl: a szeretet. Nekik mutassátok meg kettõtök szeretetét, tanítsátok a boldogságra, az életre. Mások- folytatta a fa – sínylõdnek nyomorúságos körülmények közt, nekik belátásotok szerint kínáljatok fel a kincsbõl, amit itt láttok. Nem kell félnetek attól, hogy a rászorulók hiányt szenvednének benne, éppen elég lesz mindenkinek.
De vigyázzatok, mert akadhatnak mindenik csoportban, akik nem oda tartoznak! Segítsétek a szeretet erejével õket, leginkább, hogy útjukat megtalálhassák.
A fa befejezte mondanivalóját.
A galambpár csendes szerénységgel turbékolt.
Odalent az ajtó elõtt eszméletlenül feküdt a hiéna. Soványan, erõtlenül, körülötte hevertek számára drága kincsei.