Kezdőlap » » Embermesék » Sobri Jóska és az igazszívûek

 Sobri Jóska és az igazszívûek

A tiloskán túl, a vasút mentén haladva végigkövethetjük Iklódbördõce utcáit.
Vagy mondjam úgy Kisiklód és Bördõce? Mert valaha, régesrégen ez volt a becsületes neve. Alig piroslott az ég alja, a falvak apraja – nagyja talpon volt, hogy eleget tegyen kötelességének. A fiuk felkeltek és fát, vizet hordtak. A lányok a reggeli kását fõzték. Az asszonyok befûtötték a kemencét. Az emberek etették, itatták a jószágot. Mire a kása megdagadt mindannyian asztalhoz ültek, s jó étvággyal megették. Most, hogy már mindenki evett, no lám, a kutyát és a macskát nem kifelejtettem, hát mit adjunk nekik? A kutyának jóféle kenyeret, a macskának meg frissen fejt tejet, jó étvágyat hozzá! Az emberek a nagyobbacska fiukkal elindultak a mezõre, az asszonyok a lánykákkal a konyhába, a gyerekféle, ha fiú – ha lány is vót elüldögélt a kemencepadkán. Kivétel, ha más dóguk vót. Ma is azt lehetett hallani, hogy az éjjel itt járt a Sobri és bandája. Az aprónép összebeszélt és elindultak az öreg Süket házához, hogy egy kicsit szimatoljanak. A gyerekek megnyitották a fából eszkábált hátsó kaput. Az udvar leghátsó épülete egy nyitott bárány akol, az ajtaja egy ujjnyi gallydarabbal volt rögzítve, amit a szögbõl formált u betûbe dugtak. A gyerekek nem sokat tétováztak ki a gally, aztán bent is voltak. Nézzenek oda, hahó, ne csinálj felfordulást! Több se kellett, közös erõvel húzták el a jászolt a helyérõl. Alatta egy lépcsõ s azon lefele visz az út. Egyre sötétebb és hûvösebb van az alagútban aztán teljes a sötétség, csak tapogatózva haladhatnak. Néhány méter és néhány perc után a folyosó végén felsejlik a fény. Ebadtái! Óvatosan közelítettek a folyosó végéhez, kikukucskáltak, aztán újra, de nem láttak semmit. Bátran elõléptek, szájaikon hatalmas tenyér, mellkasukon szorító férfikar.
- Ezek a falu legvásottabb kölkei – ezt a hatalmas tenyerû mondta.
- A biz, a! – helyeseltek rá többen is.
- Mitévõk legyünk egy rakás kölökkel?
- Itt nem maradhatnak!
- Csak úgy haza se mehetnek!
- Az nem jó! Valamit csak tenni kell!
Csitították a gyerekeket, hogy nyugodjanak, ha csendben lesznek, elengedik õket. Így is lett, a gyerekek megnyugodtak. Mindegyik férfi fogta egy gyerek kezét, úgy mentek az erdõ fái közé egy nyom nélküli ösvényen. Úgy tûnt körbe – körbe járnak, de egyszer csak megállapodtak. Leültették a gyerekeket és maguk is leültek a szabadon maradt fatuskókra.
- Keresitek a bajt? – szögezte az egyik gyerek mellkasának a kérdést, a hatalmas haramiaarc.
- Csak nyo..mokat ke..restünk. – préselte a fiú, levegõtlen mellkasából.
- Nyomokat? Vagy úgy? Az még ugyanolyan veszélyes, rátok nézve is, legfõképpen ránk – tornyosult egy másik banditaképû a gyerek fölé.
- Játsszatok huszárosdit fakarddal, ahogy kell, ne akarjatok bajt, ha nem muszáj!
- Honnan tudtatok az átjáróról? – kérdezte egy másik martalócféle.
- Este a fosztóba hallottam, édesapámnak sugdosta a keresztapám, mert õ is úgy hallotta a süketnémától.
- Gyerek! Süketnéma! Gondúkodjá! Micsoda beszéd lehet az!
- Mindegy! El kell felejtenetek mindent, a legjobb, ha a folyosót is homály fedi, örökre, megígéritek? - A gyerekek, még mindig ijedten bólogattak. Bármit megígértek volna, csak bajuk ne essen! - No, idehallgassatok! Mind, akik ma itt vagyunk, mostantól egyet akarunk, eggyé válunk, mert veszélyes tudás birtokába kerültetek, hát ezér, most igazszívûvé váltok!
- Igazszívûvé? – kíváncsi kis hang szólt az aprónépbõl.
- Ki fia vagy? – kérdezte az egyik bandatag.
- Az öregebbik Szabóé, Szabó Péter az én nevem.
- Derék gyerek vagy, szólíts Jóskának!
- Na, te kinek a kölke vagy? – bökött egy másik kis mellkasra Jóska.
- Kováts, Kováts Jankónak híjnak.
Jóska és társai letérdeltek, ezt tették a gyerekek is. Jóska mondta a fogadalmat, amit elismételtek az igazszívûvé váló gyerekek. - Igaz szívemmel védem az elesettet, a gyengét, az árvát, a beteget. Igaz szívemmel segítem a bajba jutottat. - Mindenki keresztet rajzolt a szíve fölé, aztán a helyükre ültek. - No má most, ti is igazszívûek vagytok, soha semmilyen kérdezõsködésre, beszélgetésre nem mutathatjátok, pláne nem mondhatjátok, hogy bármit is tudnátok a tiloskában zajló dógokru, az átjáró, minden, ami ma történik, örök csendre lel, itt bent az igaz szívetekben – bökött Jankó mellkasára Jóska.
- Igaz szívvel ígérjük! – mondták egyszerre a gyerekek.
- Akkor elrendeltetett! Lássunk neki az ebédnek!
- Ebéd? Már ebédidõ van? Mit esznek itt? – nyíltak meg a kíváncsi gyerekszájak.
- Hát, mi itt élünk, itt eszünk. Gyertek, megmutatom!
Jóska a sûrûbõl egy kis tisztásra vitte a gyerekeket, fenyõóriások álltak a tisztás szélén. A fény fürdette tisztás közepén egy földhalomhoz ment. Hatalmas cserépedényt vett ki a földbe vájt gödörbõl, azt a legnagyobb farönkre tette és levette a tetejét.
- Húúúú! Azt, a! Hûha! – hangzott a gyerekszájakból.
Mindannyian körbeülték a hatalmas tuskót. Jóska tett a gyerekek elé a tálból, mindenkinek jutott krumpli, hagyma, egy kis pörc darab. Olyan áhított csend lett egy pillanatra, még az erdõ legdalosabb madárkái is elhallgattak, amíg az asztali áldást mondta Jóska.
- Köszönjük, uram bõségedet! - Aztán nekiláttak, micsoda evészet vót az, jó vót nézni is, hát még megkóstolni! Nem is hallatszott egy ideig csak az étellel elégedett ember csendes hümmögése. - Köszönjük! – hangzott innen is, onnan is.
- Egészségetekre! – mondta Jóska.
Hanem tudjátok, miután már sem nem féltek s éhesek sem voltak, kíváncsiak meg annál inkább, s hogy kíváncsiságuk kielégítsék, kérdezni kezdték a banda tagjait mindenfélérõl.
- Honnan van kendteknek a krumpli, vagy amit éppen megesznek?
Megvakarta a fejét Jóska, mit is mondhat, amivel elkerülheti a még nagyobb bajt!
- Az ég madarai sem vetnek, nem is aratnak, oszt mégsem halnak éhen. – válaszolta egyszerûen. Igen, de már szólt is a következõ, még kíváncsibb gyerekszáj.
- Hol van a szállás?
Tyû, a nem jóját! Gondolta Jóska, jó lesz vigyázni!
- Hát hol vóna? Itt a tiloska ölébe.
- Meddig járnak el? – ezt már az öregebbik Szabónak a Péter fia kérdezte.
- Meddig, meddig? Mikor eddig máskor meg addig.
- Hol vannak a lovak? – próbálkozott még az egyik Kováts gyerek.
- Arrébb, jóval arrébb. Teszik a dóguk.
- Mi dóguk a lovaknak? – nem hagyta magát lerázni a kovács fia.
Most már jól van, gondúta Jóska, a lovakrú beszéhetünk. Úgy tett mind akinek, nagy fejfájást okoz a válasz.
- Mi is a dóguk? Hát legelésznek naphosszat. Jó megy soruk, mondhatom!
Jóska jelt kapott, egy kakukkrikkantásnyit.
- No, idõ van indúnotok köll! Az igazszív vezessen benneteket! – Megindult a szedelõzködõ csapat elõtt.
- Jertek utánam, szaporán!
Pisszenés nélkül követték Jóskát, mentek, jó ideje mentek már és se híre – se hamva a falunak. Úttalan, borostyánnal szõtt fák, bokrok közt ösvénynyi helyeken haladtak. Közben a nap lebukóban, a tavaszi napsugár nem melengette hátukat, az est hûvös szele meglebbentette hosszú fátylával, bizony valamennyien összerezzentek a bagoly huhhantásra. Persze ez is csak jel vót, de honnan tudták vóna a kis oktondik. Jóska eltûnt, megszeppent a gyereksereg.
- Most hogy találunk utat a rengetegbü? - Mi lesz velünk? - Mit kapunk apánktól? -
Hasonló kérdések születtek folyamatosan az aprónép fejében. Álltak rendületlenül, nem tudták merre induljanak? Huhhantás. Erre kiverte az összes gyereket a frászkarika.
A fák közül kilépett a Süketnéma. Most riadtak meg igazán. Próbálták mondani, hogy miért mentek a kertjébe, de õ nem is hallotta, nem is figyelt rájuk. Megindult, õk meg követték. Huhhantás, mélyen, hosszan, hogy beleborsódzik az ember háta, hát még a gyereknépé, odakünn a rengetegbe. Most meg a süket is eltûnt. Sírásra görbült a szája valamennyinek, de nekik legyen mondva, nem merték elereszteni a könnyeiket, csak csendesen szipogtak. A sötétbõl egyszer csak kinyúltak minden gyerek kezéért, s hazavitték õket. Otthon! Micsoda boldogság! Fövõ étel, alatta meleg fényû parázs. A család ott kuporog a tûz körül. Hangulatuk javítandó a legöregebb meséje szólt éppen. Ezen az estén mindannyian fogadalmat tettek, az igazszívûek, hogy soha többé nem kíváncsiskodnak. Néhol a nadrágszíj emlegetése is erõsítette ezt a gondolatot, de az összes család békében hajtotta álomra fejét. Kisiklódban, a Süket házban és az udvarán, várakozással teli csend. Mozdulatlan a gally a szögben, s helyén a jászol. Odakünn a rengetegben nem az álom volt az egyetlen, amire a betyárbanda gondolt. Szedelõzködtek. Pataellenõrzés, mind a négy lólábon puha vászon. Messzire terveztek. A szomszéd falvakban már nagyon sok a csendõr, hát távolabb kerestek. Pitymallatra hûlt helye volt néhány kamra tartalmának s néhány pénzes zacskó is a lovak nyeregtáskájába került. S hogy mi lett a szerzeménnyel? Minden, ami zsákmányt jelentett, a szegényekhez került. Egy – két régi öreg, meg jómagam emondhatja az arra kerekedõknek, hogy vót ez a betyárokkal, mert õk kihaltak a kerkaiklódi pusztákka együtt, a jó öreg tiloska erdeibe van még nyomuk, meg az óriásfenyõk emlékeiben.