Kezdőlap » » Embermesék » Angyalmuzsika

 Angyalmuzsika

A hetvenes évek végéhez közeledvén, annak is egyik tavaszi délutánján, Szécsisziget külsõ hídfõjénél andalogtunk kézen fogva. A nap visszatükrözõdött a folyó vízérõl, a hídkorlát átmelegedett, csábítva a könyöklésre, nem is kellett több cselvetés a természet részérõl, megálltunk. Közel s távol, sehol senki, semmi mozgás. A híd alatt a folyó két partján bokrok, cserjék közt facölöpökbõl néhány belépõ, hogy a horgászoknak könnyebb dolguk legyen. Rétek, mezõk, egy kisebb erdõ, szóval semmi rendkívüli. Beszélgettünk is talán, nem emlékszem. Révületbe kerültem, akár ha televíziót néz az ember, ehhez fogható történt ott velem, nem tudom mennyi idõ telt el, szemem rebben, hangok, melyek leendõ páromtól kerestek utat tudatomhoz, éreztem a délutáni lágy napsütést, az átmelegedett betont karom alatt. Vízválasztó volt ez a délután, mert innentõl sem állt meg körülöttem az élet, de soha nem feledem ezt a kiesett idõt, melynek minden pillanata örökre beégett agyamba. Hazudnék, hogy az eltelt néhány évtizedben nem próbálkoztam annak a délutánnak a rekonstrukciójával, nem mintha szükség volna rá, csak miért ne, hátha újra vetítenek valamit, de számomra ez az egy vetítés maradt. Úgy képzeljék el, mint egy idõkapu s abban egy környi, fénylõ képernyõn gyorsan pergõ események sora. Az eltelt években nem tudtam kideríteni az okot, pedig elhihetik megpróbáltam, munka, két gyerkõc, tûzoltó férj mellett, de mindhiába nem találom, a miértet arra a délutánra. Egy bizonyos kiderítettem a látott személyek azonosságát, hosszú idõt vett igénybe, hiszen egy parányi Zala megyei falu, távol a megyei levéltártól nem könnyíti a nyomozást, a könyvtárban szinte nem is találtam használható adatot. Segítségem azért akadt, mert valahányszor a mindennapok szürke pora rárakódni látszott a történetre, mindig megakadt a szemem egy morzsányi megoldáson. Innen a meggyõzõdésem, hogy márpedig véletlenek nincsenek. Lehetõleg nem is untatnék senkit szürke életem ragályaival, hanem közreadnám azt a délutánt, helyesebben a vetített történetet, úgy ahogy módomban áll és annyi adattal, amennyit felfednem sikerült.
Péter nagy szeretettel, gondos, mindenkor igazságos gazdaként, a jóistenbe vetett hitével mûveli földjeit, óvja családját, birtokát, parasztjait.
Atyai és családi kebelbarátjával, Batthyány Ádámmal, segédkezet nyújtanak egymásnak, hogy megvédjék az elszabadult török portyáktól, minden ingó és ingatlanjukat, semmit nem engedve pogány kézre, mindig igazságosan, hithûn.
Péter egy a törökkel vívott Csákvári csata után, tizenöt évesen elveszíti édesapját, aki bátyja távollétében Pétert esketi fel szablyája védelmére, ezzel a szinte gyermek ifjú vállára hatalmas terhet és lehetõséget rakva.
Gyönyörû reggelre ébredt, napfény fürdette szobáját, nem is pazarolt több idõt a haszontalan pihenésre, hiszen a sötétséget már az új nap fénye elûzte, hát dologra fel! Ma kellemes feladatot tûzött maga elé, vagy legalábbis ebben reménykedett, hogy amit oly gondosan kitervelt azt mindenki a lehetõ legjobban fogadja majd. Anyjához sietett, hogy megossza vele hatalmas titkát, amit eddig sem volt könnyû elrejteni.
- Szép reggelt anyám! – Anna még köntösben üldögélt és a kert látványában gyönyörködött, míg a nap, melengetõ sugarai cirógatták arcát.
- Legyen részünk benne! – viszonozta fia jókedvû köszöntését Anna.
- Anyám, elhatározásra jutottam, megházasodom! – Péter sokszor gondolta végig mondandóját csûrte – csavarta, mindig belekeveredett, ezért a legegyszerûbb bejelentés mellett döntött, így állítva anyját megmásíthatatlan döntése elé.
Anna fejét lehajtva igyekezett kerülni Péter tekintetét, hogy idõt nyerjen. Péter gyermeki egyszerûséggel guggolt anyja elé, így tekintetük egy vonalba került. Anna taktikája nem jött be.
- Sajnálom, ha megrémít a gondolat, hogy feleséget hozok. Meglátod és megszereted, jól kijöttök majd egymással, szerény, odaadó, csendes teremtés, csak szeretni lehet, igazán!
- Jól van, mához két hétre meghívást kap a szezon utolsó báljára, aztán meglátjuk.
Péter kezet csókolt édesanyjának, még mielõtt felállt volna.
- Köszönöm, anyám! Nem bánod meg!
Péter ezt már a szobából kifele menet mondta, gondolatban kedvesénél járt, hogy közölje a jó hírt. Elõbb még reggeli után nézett.
- Jó étvágyat! – köszöntötte húgait. Judit és Kata már javában reggelizett. Péter csatlakozott hozzájuk.
- Meglepetésem van számotokra, néhány nap és megismerhetitek jövendõbelimet!
Judit és Kata egyszerre kezdett beszélni – De jó! Nagyszerû! Gratulálunk! – szólt a két lány boldogan.
- Örömmel tölt el lelkesedésetek! Bár anyánk tanúsított volna parányit belõle!
Péter elköszönt, hogy mielõbb megjárja az utat, azonnal indulni akart.
Holdsugár még nyereg nélkül várakozott az istállóban.
- No, cimborám, ma kieresztheted szárnyaidat! – Holdsugár kettõt kapart a szalmába, horkantását, prüszkölés kísérte, mint aki tudja, megértette barátja beszédét.
Péter a csillogó, fekete paripával máskor is megtette már az utat Gyõrbe s vissza, egyébkor Pozsonyig is, esetleg egy kis pihenõt iktatott be.
Most úgy tervezte meg sem állnak céljukig.
Holdsugarat nyugodt, kényelmes tempóra ösztökélte, így maga is ellazult s egy kicsit gondolkodott.
De rég is volt, hogy mátkáját megismerte. A maihoz hasonló, tavaszi nap volt, az erdõ már levélzöldbe öltözött. Mostanra jelentõségét veszítette a dolog, amiért akkor alig serdülõ bajusszal, két ember életét tette kockára, a magáén kívül. Hisz nem akart rosszat senkinek!
Csak holdsugár nyergében, vágtázva felejteni, valami hatalmas sérelmet. Az erdei ösvényen egy bokorból lépett a gyilkos közelségû paták elé az asszony, karjában valamiféle rongybatyuval. Lovagiassága nem hagyott számára választást, a rongyokba öltözött, rongybatyus asszonyt lova hátára segítette, hogy hazáig vigye. Addig nem is gondolta volna, hogy hasonló hely emberlakta legyen. A rengetegben, annak is a leg sûrûjében, volt egy házikó. De micsoda házikó, már ott állt az ember a ház elõtt s még mindig csak a buja zöldet látta, házat sehol, ha nem ismerte a járást, de az asszony ismerte. A megfelelõ fa borostyánsátrát fellebbentve, nyitotta az ajtót s lássatok csodát, odabent egy szoba tárult fel.
A belépõt mennyei, soha nem tapasztalt virágillat fogadta, körben számtalan növénycsokor száradt a falakon, s hasonlóképpen a gerendákon, azok ontották illatukat, hogy belékábult az ember fia orra s olyan nagyon jó, hogy újra és újra szippantotta be a levegõt, akárha mindezidáig szomjazta volna. Amúgy egyszerû ágy, tûzhely, ami másodjára feltûnt: ablak sehol. Itt él hát az erdei asszony, gondolta Péter. Az asszony nem törõdött sajgó lábával, amit az esés okozott. Óvón az ágyra tette rongybatyuját, ami aztán életre kelt. Lekerült a hatalmas batyuról a felesleg, egy piros pozsgás, mosolygós hajas baba rúgkapált.
Az asszony hamarjában tüzet akart rakni, ezt már Péter sem nézhette tétlenül, néhány perc múlva kellemesen duruzsolt a kályhában a tûz. Felkerült egy kancsó forrásvíz, ami nemsoká rotyogva jelezte, hogy elkészült. Megitatta a babát, aztán beborította lábát, csak ezt követõen ült le, gondoskodva, saját kényelmérõl. Péter szíve ma is elszorult, amikor az asszony életmeséjére gondolt. Aprócska lányként, egy hajnalon, néhány társával együtt a törökök elrabolták. Egy török családnál raboskodott, úgy serdült nagylánnyá, csak a család jó barátjának köszönheti, hogy megérte a felnõttkort, ellesett mindent, amit tudni akart s a szerencse mellészegõdött, amikor Magyarországra került szolgálónak, megszökött és itt vert tanyát a rengetegben, ahol madár sem jár.
- Zsófi, Zsófikám! – sóhajtott fel Péter. Gondolatait mátkájára irányította. Mennyire szereti, és milyen nagyon hiányzik. Ma végre találkozhatnak, és ha isten is úgy akarja, hamarosan egybe is kelnek, hogy ne kelljen tovább sóvárogni egymás után, hatalmas, messzeségbõl, két határ szélérõl. Mert az a rongycsomag, az a formás kislány mostanra nem más, mint Péter mátkája Zsófi!
Pétert nem hagyta nyugodni egy gondolat, anyja mit fog szólni!
Ej, hiszen Zsófi csupa ragyogás, nem történhet meg, hogy kifogást találjon!
Tépelõdése közben, holdsugár letért a járt ösvényrõl s már néhány fokkal hûvösebb volt az erdõ sûrûjében, amikor észhez tért.
- Holdsugár! Jó cimborám! – hajolt a mén fejéhez és sugdosott a fülébe. – Mi is lenne velem, nélküled? Még a gondolatomat is kitalálod, hova is igyekszem?
Megnyugtató volt, így a lovára hajtva felsõtestét, a buja erdei növények közt egybeolvadt ló és lovasa, holdsugár tudta a járást, míg Péter nem volt biztos benne, hogy eltalálna – az erdei lakhoz.
Megérkeztek. Péter leszállt, szíve dobogását gyõzködve, hogy szét ne verje fülét, mert olyan izgatottan vert, hogy dobpergésnek hatott, pedig itt csend volt, még a madárdal is távolinak tûnt.
Benyitott – Zsófi! – Klára asszony! – sehol senki, nincs felelet.
Péter leheveredett az ágyra s talán el is nyomta a buzgóság, mert a mennyek országában ébredt. Törékeny kéz érintette arcát, borzolta haját, suttogó hang csalogatta egyre közelebb. Mennyei muzsika szólt, hogy belésajdult a lélek.
Nem is akart felébredni ebbõl a gyönyörûséges álomból.
Aztán felpattant szeme – Zsófi! – Klára asszony! – két mosolygó szempár nézett farkasszemet a borzas, álomittas bitorlóval.
Péter megölelte Klára asszonyt, Zsófit, talán egy kicsit hosszabb idõre vonta magához, elmerülve a lány szépségében, aztán a pillanat tovaszállt.
- Megitattam holdsugarat – Zsófi örömmel gondoskodott a gyönyörû paripáról, ahányszor csak találkoztak. Péter már nem is csodálkozott, hogy holdsugár gyanakvó természetét is legyõzte, Zsófi odaadó szeretete, tiszta szíve, jósága.
Klára asszony mindeközben tüzet gyújtott, egy edényt tett a melegedõ kályhára, hamarosan fenséges illat terjedt az erdei lakban.
Péter még az étkezés elõtt eleget akart tenni mára kitûzött feladatának.
Letérdelt Zsófi lába elé és Klára asszonytól megkérte a kezét.
Klára asszony hatalmas zavarában, két piros almához hasonlatos orcájára szorította kezét. Most mitévõ legyek! – gondolta magában.
Pétert megrémítette Klára asszony viselkedése. Zsófi mindkettejükre különösen nézett, számára az erdõ, a tisztás, nagy ritkán a hajnali virágpiac jelentette a világot. Elszigetelt életébe másnak nem volt helye, Péter látogatásai ünnepnapok voltak és egyre több örömet jelentett, amikor megérkezett. Most mégsem értette mit vár tõle. Anyácska viselkedése megrémítette, soha nem látott kétségbeesés tükrözõdött a szemében, ült ki az arcára, testtartására. Néhanapján, ha a piacra menet, török katonák keresztezték útjukat, akkor volt a teste, arca ilyen rémült, ijedt.
- Anyácska, mi baj? – Zsófi bármit megtett volna csak, ne kelljen az egyetlen embert, akije csak volt, így látnia.
Klára legyõzte elõbbi bizonytalanságát, s igyekezett nyugalmat színlelni, addig is, amíg rájön a végleges megoldásra.
- Semmi baj! – Nagyon szeretném, hogy mindketten boldogok legyetek! Mondd csak, Zsófi el tudnád fogadni életed társául Pétert?
Zsófi egy szempillantásnyi idõ alatt lett tükörképe, az ijedt Klárának. Orcája vérvörös, s az elé kapta két kis kezét. Szavát venni sem lehetett, e pillanatban.
- Rosszul fogtam a dologhoz! Visszajövök, alkalmasabb idõpontban. – Péter elcsüggedt ugyan a gondolattól, hiszen alig várta a mai napot, aztán arra gondolt valamennyi idõt még várhat, igazán kibír még néhány hetet, inkább, mint elijeszteni Zsófit.
- Nem, nem, minden rendben! Csupán váratlanul ért a kérésed, édes fiam. Nem kell ezt elkapkodni, beszélgessetek, aztán meglátjuk.
Ebéd után Péter és Zsófi kiakasztották a függõágyat és letelepedtek, mint a régi szép idõkben.
- Sajnálom, csak magamra gondoltam! Annyi idõt kapsz, amennyit csak akarsz! – Péter idõközben türelemre intette magát és nyugodtan beszélt Zsófihoz.
- Nem tudom mit jelent társnak lenni! – szégyenkezve hajtotta le fejét Zsófi.
Péter fellélegzett, talán nincs is akkora baj – Barátok vagyunk, hasonlóan a társhoz. Együtt vagyunk, együtt nevetünk, és együtt szomorkodunk. – Péter igyekezett megnyugtatni Zsófit.
- Akkor minden rendben van.
- Néhány nap múlva bál lesz, akkor megtarthatnánk a kézfogót. Addig megismerkednél a családommal.
- Anyácska is velünk jön?
- Úgy gondoltam! Igen!
- Nem, nem öreg vagyok már a hosszú utazáshoz! Menjetek csak, elleszek addig!
Péter elköszönt, hogy jó barátjától kocsit kérjen, hogy majdan azon menjenek hazáig.
Klára mostanra átgondolt mindent, fejében összeállt a terv. Mihelyt Péter útra kelt azon nyomban maga is indult.
Egy idõben érkeztek az erdei ösvényre, ahol Klára feltette a hatalmas csomagot a kocsira, amit mindezidáig két kezében cipelt.
Holdsugár hátán tették meg az út hátralévõ részét, a kocsit a sûrû rejtekére bízták.
- Zsófi, a ruháid már a kocsin vannak.
- Miféle ruháim? Az enyémek itt vannak s mutatta kezével az ágyra terített két ruhát, aztán ami éppen rajta volt.
- Nem édes lányom, ezek a rongyok idevalók. A ruhákra most lesz szükséged, ne feledd, amikrõl beszéltünk. Emlékezz! Emlékezz mindenre, amit mondtam, amit tanítottam Neked!- Könnyes szemmel ölelte magához Zsófit, hogy útjukra bocsássa õket!
Péter felsegítette Zsófit holdsugár hátára, aztán maga is nyeregbe pattant.
- Jó utat! Vigyázzatok egymásra! Nagyon vigyázz rá, Péter!
Öreg este lett, mire hazaértek. Zsófit a szobájába kísérte, majd maga is pihenni tért.
Másnap jókedvvel érkezett a reggel.
Zsófit egy cserfes kis szobalány ment ébreszteni, de a lány már kora reggel óta a kertben tevékenykedett.
A kertész nem gyõzte hessegetni, hogy a kisasszonyok nem szoktak kertészkedni, de mindhiába. Zsófit nem lehetett egykönnyen lerázni, ha valamit a fejébe vett.
Péter reggelizni hívta Zsófit, hogy késõbb bemutathassa édesanyjának.
- Kata, Judit kérlek, köszöntsétek testvéri szeretettel Zsófit, mert õ az én mátkám, s a ti húgocskátok, ezáltal.
- Szervusz! Isten hozott!
- Szervusztok! – köszöntötte Zsófi, Juditot és Katát.
Péter és Zsófi kézen fogva érkezett Annához.
- Látom, szereted a virágokat! – fogadta Anna Zsófit.
- Imádom, a jóisten jókedvében alkotott ilyen szépséget.
- De kertészkedni nem kell!
- Nem tudtam ellenállni a sok szépségnek.
Anna lesimította a takarót, meglapogatta, hogy Zsófi üljön mellé. – Gyere, beszélgessünk, ismerkedjünk! – kezével intett Péternek, mint egy elbocsájtó, hogy kettesben maradhassanak Zsófival egy kis tereferére.
Futár érkezett délután. Batthyány Ádám üzent, az üzenetben hívó szó állt, védelmet, segítséget kért Pétertõl Ádám.
Zsófi egy hófehér inggel érkezett az indulni készülõ Péterhez. – Kérlek, viseld az inget! Amíg az ing rajtad van és hófehér, mindketten hûségesek vagyunk. Hinned kell, az ing a tisztaság jelképe. Angyalok jelezték, hogy készítsem el és ajándékozzalak meg vele, nagy szükséged lesz rá! Kérlek, viseld és legyen erõs a hited!
- El kell mennem, de visszajövök! – Péter magához vonta Zsófit.
- Én várok rád! – Zsófi ezzel mindenét felajánlotta Péternek.
Péter és Ádám egy maroknyi segítõvel indult marháik megvédésére, hogy a bég el ne hajtsa õket.
Megvédték a csordát, elfogtak egy küldöncöt, az elkobzott levélbõl egyértelmûen kiderült, hogy egy magas rangú hitetlent szállítanak Budára s a csapat éppen a közelben halad át.
- Két legyet, egy csapásra – Péter nem sokat teketóriázott, már tervelte is a fogolyejtést.
Ádám és segítõi melléálltak, így sikerülni látszott tervük. A domb, ahol a csapatnak át kellett haladnia teljesen nyílt terepen feküdt. A maroknyi elszánt magyar egyszer csak egy török sereg gyûrûjében találta magát.
- Régóta feni rád a mi urunk a fogát, add meg magad te gyaur kutya!
Péter tudta, hogy elszántságuk kevés ennyi ember ellen. Így hát harc helyett, a nem hagyunk hátra senki, elvét érvényesítette.
Ádámnak még odasúgta – Segítsd, támogasd Zsófit, anyámhoz vittem.
Ádám nemtetszését fejezte ki az új terv ellen, de magának is be kellett látnia, hogy ebbõl csak vérfürdõ lehetne.
Péter kivonta apja kardját és Ádámnak adta. – Miután az enyéim sértetlenül távoztak ellenállás nélkül jövök veletek!
- Legyen, meg Allah akarata! – mondta a törökök vezére.
Ádám és a segítõk ellovagoltak, holdsugár csak horkantgatott, amíg Ádám kantárszáránál fogva erõsen tartotta, nem akarta gazdáját itt hagyni.
Péter most büszke, felvetett fejjel közelített a csapathoz. Cipõjét elvették, láncra verték úgy kísérték Budáig, a pasa tömlöcébe gyalog, étel és víz nélkül.
Ádám tárgyalást kezdeményezett Péter szabadlábra helyezéséért, értesítette Annát és gyûjteni kezdtek a váltságdíjra.
Pétert egy patkányoktól hemzsegõ cellában tartották fogva, vasra verve.
Zsófi elsõ kétségbeesését követõen, megkérte Ádámot vigye haza, Anyácskához. Anna azonban lebeszélte errõl, mondván Péter hozta ide, amíg õ nincs idehaza, itt kell maradnia.
Zsófi tehetetlennek érezte magát, ugyan milyen eszközökkel tudna segítségére lenni Péternek ilyen távolságból.
Pétert folyamatosan éheztették, kínozták. A pasa egyet akart megtörni keresztény hitét, hogy Allahhoz megtérve hitehagyóként, becsületétõl, hitétõl megfosztva térjen az övéihez.
A váltságdíj, tárgyalásról –tárgyalásra magasabb összeg lett. Már a környezõ uradalmakból is gyûjtöttek Péter szabadulására, de mire sikerült az összeget elõteremteni már egy sokkal magasabb váltságdíjat tûzött ki a pasa Péter fejére.
Mindeközben Pétert eke elé fogták nyilvános szántást rendeztek, hogy lám mekkora barom a magyar nemesség, hogy lehet szántani velük, jobban, mint az ökrökkel, vagy bármilyen jószággal.
A váltságdíjtárgyalások sehova sem vezettek, Ádám megpróbálta a lehetetlent is, de hiába. Anna eladta az ékszereit, megvált a nélkülözhetõ földjeiktõl, de nem tudtak annyit összegyûjteni, hogy a pasa kiadja érte a fiát.
A pasának mostanra feltûnt a magyar rab hófehér, mindent kiálló tiszta ingje.
Péter elmondta hófehér ingének történetét. Egy napon a bég személyesen ment Anna kastélyába, hogy szemügyre vegye Péter aráját.
Éjjel Zsófi angyaljelet kapott.
Kis szobalánya segítségével levágatta gyönyörû, hullámos haját, barátnak öltözött és csatlakozott a bég csapatához.
Buda várában gyorsan szállt a hír, hogy egy csalogányhangú énekes érkezett az udvarba. A pasa magához hívatta és naphosszat hallgatni akarta az éneket. A barát a fehér inges fogolyért cserébe megígérte, hogy kerek egy hónapig énekel a pasának. Pecsétes írás készült az egyezségrõl, a barát egy hónapi éneklés fejében elviheti magával Szapáry Péter nevû gyaur kutyát, aki különben sem élne már soká, napjai meg vannak számlálva.
Péter néha éber – álomban hallott valami ismerõset, valamit, amit, nem tudott hova tenni, de nagyon mennyei volt ez a muzsika, ami foszlányaiban eltalált a cella ablakáig.
A hónap egy évnek tûnt. Aztán eljött a nap és Péter ott görnyedt a barát elõtt, aki felsegítette holdsugár nyergébe.
Otthon, milyen rég nem volt része benne. Annáék csavargónak nézték, holdsugárról ismerték fel Pétert.
Péter Zsófit kereste. Anna elmondta, hogy a bég emberi jártak itt és aztán nyom nélkül eltûnt a lány, megszökött velük.
Péter ingére gondolt, ami a mérhetetlen fájdalom és kín ellenére is tiszta volt, akár a frissen esett hó. Megdönthetetlen bizonyíték volt kettejük hûségére.
Néhány nap múlva Anna bált rendezett fia csodás szabadulásának megünneplésére.
Zenészekkel, lakomával, vendégekkel. Felcsendült a hárfa bársonyosan, hívogatón, szívhez szólón. Péter a zenészekhez ment, de hiába nem volt köztük megmentõje. A dal hívogatta, a muzsika csalogatta, ez a muzsika éltette rabsága utolsó heteiben, már csak ebbe kapaszkodott. Emlékei egyre éberebbek lettek. Hogy is nem gondolt erre! Akkor ott az erdei lakban, amikor elnyomta az álom, ott hallotta elõször ezt a mennyei muzsikát. Csodálatos szabadulás, négy év rabság után csak egyszerûen elengedik és holdsugár is éppen ott várakozott. Ilyen véletlenek nincsenek. Mire gondolatban eddig jutott már odakinn járt a kastély udvarában, ahol parasztjai gyûltek össze, hogy ünnepeljék uruk szabadulását. Mindenhonnan köszöntötték. Péter üdvözlésre emelte gyenge karjait, folytatva útját a muzsika hangjai után.
Zsófi! Zsófikám! Szív hangja volt, szívnek, lélek hangja, léleknek, meg nem hallotta más senki sem.
- Zsófi! Zsófikám! – kérte most már emberi fülnek is hallhatóan kedvesét.
A tömeg lassan kettévált, a csuklyás hárfás bontakozott ki. Péter erejét megfeszítve ment felé, aztán gyenge karjait köré fonta, magához láncolva.
- Péter! Péter! – szólongatta Anna. – Mit keresel idekinn? – Anna számára is láthatóvá vált, mi zajlik a tömegben. – Hívd a zenészek közé! – Javasolta fiának.
- Nem anyám, többé nem engedem el! – Egyetlen határozott mozdulattal láthatóvá tette mátkája arcát.
- Az események úgy alakultak, hogy nem akartam mondani, de most kénytelen vagyok, grófként nem veheted feleségül az erdõ leányát.
Újabb út nyílt a tömegben – Egresdy vagyok! Bemutatom egyetlen leányomat, Zsófiát!- A gróf mellett állt Zsófi édesanyja és Klára asszony is.
Most volt csak nagy az öröm, a bálból kézfogó lett, hetek múlva esküvõ. Azóta sem mulattak urak s parasztok egy idõben egy helyen ilyen jól, mint a Szapáry kastélyban.
Péter rabsága idején fogadalmat tett a mindenhatónak, hogy kíméletlen körülményei ellenére hitét megtarthatja, ezért a kegyért templomot építtet. Hinni a jóakaróban, a szeretetben, a becsületben ez jelent túlélést a legnehezebb idõkben.
Ez volt a vetítés, most már mindannyian ismerik I. Szapáry Péter legendáját. Fiatalon, nemes szívvel, igazságra törekedve, szeretteit óvón, hazáját szolgálva élt az ezerhatszázas években.
Legendájának ezzel nincs is vége, mert néhány feljegyzés szerint, miután Bécs felszabadul, Magyarország és Buda ellen is elveszítik a törökök a csatát. Hamzsa bég is a foglyok közt van, felajánlják Szapáry Péternek, hogy a rajta esett sérelmeket megtorolhassa. Péter hite nem támogatja a bosszút és Péter örömmel gyakorolja a megbocsátást, ezért szabad emberként hagyja távozni a béget. A bég azonban, amidõn foglyul ejtik, gyûrûjének tartalmát kiissza, õ saját tapasztalatából ítél, így inkább a halált választja, mint a kínzást.
Legendás alakját a király is megismeri, aranysarkantyús lovaggá üti, bárói címet adományoz, alispánná választják, az ország második bírája lesz. Az összegyûjtött váltságdíjon birtokokat vásárol és megalapítója a Szapáryaknak, törzsatyja lesz, mindezért az uralkodó grófi méltósággal jutalmazza.