Az Ön kosara jelenleg üres!
A Ceruzamester és a Betûfaragó
Gyönyörû, napsütés fürdeti az õszi délutánban álldogáló tanyaudvart. Nagyot, mélyet szippantok a zamatos, rég nem érzett, beszédes levegõbõl, érett gyümölcs, nyíló virág és még valami csiklandozza orrom. Tekintetem körbejár, hova is érkeztem. Szemem továbbítja a békét, végtelennek tûnõ mezõség, erdõ, ami kagylóhéjként szolgál, hogy gyöngyként óvja, éltesse, védelmezze, a meseszép tanyát. Ma életemnek, munkámnak egy különös napja van, mert a hír, ami idehozott, alig hihetõ. Megszoktam, hogy nap – nap után csodákról tudósítok, de ilyet még nem hallottam, ezért is tamáskodom önmagammal. Higgyek? Hihetek a két szememnek, vagy legyek szkeptikus, végig kívülálló, hogy ne fogjon rajtam a csoda? Befolyása ne lehessen, majd kedves olvasóim döntik el, hiszik, avagy sem, a következõket.
Hát persze! Olaj, a gépek és az olaj illata, mit orrom kiszûrni elsõre képtelen volt. Ahogy egyre közeledem az óriási udvarház, hatalmas gépcsarnokához, áthatóbb, a gépek és az olaj jellegzetes illata a levegõben. Nyitott kapun sétálhatok, lépteimet nem akadályozza senki és semmi. Dehogynem! Azért egy fekete filcgombolyag feltartóztat, egy kicsit körbeszimatol, kérdõre von, honnan, hova, de kezem szagmintája után, a szederfa árnyéka érdekesebb, mint én magam, ezért útlevelem megkaptam, nem ítéltettem sem rablónak, sem gonosznak. Belépek hát a gépbirodalomba. Csuda! Mennyi – mennyi masina! Hát persze! Jönnek a gyermekkori emlékek, hiszen nagyjából a szántás, vetés mi feladatot róhat mostanság a gépekre, a munka dandárja már el van végezve. Nyugodtan, ne fogják vissza magukat! Kérdezzék csak bátran, mi a csudáért kajtatok a világ a végén, vagy tán már azon is túl, mi lehet az a roppant csuda, amiért itt vagyunk. Mindjárt, egy pillanat, szerintem megérkeztünk.
Egy kedves, zöld, vidám kistraktornak köszönök éppen.
- Nagyon szép délutánunk van. Hogy szólíthatom? – kezdeményezek beszélgetést a kistraktorral.
- Bizony! Nyári, meleg, kényeztetõ. Hupota, Kistraktor, ahogy tetszik, mindkettõre odakapom a kéményem.
- Hogy is van ez a történet, mi szárnyra kapott, hogy egy meseszeretõ kisfiú vágyai teljesültek, amikor a mesék hõse lett Hupota?
- Pontosan így történt. Õ számomra ismeretlen. Ami biztos, hogy traktoros mesére éhezõ fiúcska lévén, nagyon sokszor kérte, meséljenek neki!
- Ekkor történt, hogy a kistraktoros mesék megszülettek?
- Ó nem, de ez egy hosszú história!
- Sebaj, én és az olvasóim is, hallani akarjuk!
- Hát legyen! Bár ezt jómagam is a napokban hallottam. Kifogytak már a mesékbõl a család tagjai, ezért újabbakat kerestek. Keresték a faluban, aztán a városban, így jutottak el a könyvesboltba. Sajnos ott sem találtak, de azzal bíztatták õket, segítenek a keresésben. Így idõrõl – idõre valaki a családból visszatért, hogy rátaláljon a várva – várt mesékre. Ott a könyvesboltban, akkor még senki sem sejthette, hogy a könyvek közt egy betûfaragó éli napjait. Gondolatainak pókhálói láthatatlanul szövõdtek a hajnali csendesség szürke birodalmában, mentesen minden ezüstszáltól, mely a nap fényében ragyog. Szívében szöget ütött, a szomorkodó, meseéhes kisfiú tudata, még ismeretlenül is felébredt segítõ ösztöne. Otthonában egy hasonlóan, csendes, nyugodt, ceruzamester lakott, aki meghallotta szavaiban a segíteni akarást. Fejükben egy lett a gond, különböztek azonban, mert egyikük betût, míg a másik ceruzát faragott, hogy a képek se hiányozzanak a kisfiú meséibõl. A ceruzamester ismerte az öreg Hoffert, meg a jellegzetes hangját, így készen állt a mesehõs, neve is volt, indulhattak hihetetlen kalandjaink, melynek a képzelet sem szabott határt.
- Szóval igaz? Minden egyes szó igaz, ami a szelek szárnyára kelt s végül bejárta a világot?
- Talán jómagam vagyok a bizonyíték, mert egyébként egy elfelejtett, sarokba állított, rozsdakupac volnék. Most meg csak rám kell nézni!
- Jól hallom? Van némi büszkeség is a hangjában?
- Talán, igen! Végül nagyon sokat tanultam a mestereimtõl, no meg Sárától, Marcitól – Hupota közelebb hajolt hozzám és suttogva folytatta – és Mákocskától, Makkocskától, Levelecskétõl, de õket nem szabad megemlítenie, mert kilétüket csak a beavatottak ismerhetik.
- Szóval a félénk, bizonytalan, elhagyatott kistraktorból, akár a mesékben, egy hõs lett, ki bátor, célratörõ, kitartó, bizalommal teli jó barát?
- Remélem! Nagyon remélem, hogy minden így van, mert utamon sokan kísérnek, és jó példakép akarok lenni kicsinek és nagynak egyaránt.
- Ez végszónak is éppen megfelelõ! Búcsúzóul hallhatnánk a híressé vált hangot? – köszöntem el hihetetlen kalandjairól híres hõsömtõl, a kistraktortól, aki a Hupota nevet kapta a mesekönyv keresztségben.
- Semmi akadálya, éppen felénk tart Marci, azonnal indulunk. A viszontlátásra, jöjjenek velem a következõ kalandra is! Hup- hup – hup – hup – hup – hup.
Kistraktor egyre jobb kedvû hupogása távolodott tõlem, míg a délutáni csendet élesztgette a kedves, zöld kis mesefigura, kinek boldogsága e meseszép környéket is bájosabbá varázsolta.