Az Ön kosara jelenleg üres!
Csoszogi bácsi
A völgyben gyönyörû várkastély állt. Szigetre épült, víz vette körül, hegyek védték. Megvolt mindene, hogy az ott élõ embereknek biztonságot nyújtson.
Biztonságot?
Igen. Biztonságot.
A környéket a török járta.
A kastély falain belül meglehetõsen víg élet folyt.
A vajda és családja is odabent lakott. Ha egy mód volt rá hegedûszóval teltek a napok. Reggel, mert korán keltek a gyerekek, õk mulattatták a lakókat. Délutánra összeálltak, egész zenekarnyi muzsikus gondoskodott a jókedvrõl. Estére, a munka végeztével, az emberek pihenésképpen zenét hallgattak, táncoltak.
Történt egyszer, hogy Csoszogi bácsi az öreg ágyúmester is, mert talált egy kis borocskát, hát megitta azt. Jókedvében ropta a csárdást. Megpörgette a menyecskéket, szép sorjában, hogy senki meg ne sértõdjön. Gondolta, ez egyszer a fene egye az ágyút, és az állandó végvári figyelmet. Õ is kirúg a hámból, csudájára a világnak.
Mintha csak a török tudott volna Csoszogi bácsi fejében olvasni. Ahogy portyára indult, hát nem éppen a Kerka mentén épült kastély felé vette az irányt!
Így történt, hogy jókora hadsereg közeledett a várkastély felé. Minden útjukba esett faluból elvitték, ami ehetõ és érték volt, aztán felgyújtották. S mint aki jól végezte dolgát haladtak tovább. Nyomukban füst és korom, halál és jajveszékelés, földönfutók maradtak.
- Füst! Füst! Füst, a láthatáron! – mert azért Csoszogi bácsit sem ejtették ám a feje lágyára. Nem hiába volt õ, Csoszogi bácsi, a végvárak láncrendszerének fontos és pótolhatatlan tagja. Mikor a jóféle borocskával telt butykosra rátalált, egy megbízható suttyót állított õrszemnek a maga helyére. Mondván – e fontos posztot nem lehet üresen hagyni egyetlen szempillantásra sem. Hiszen azzal a várkastély összes lakója tisztában volt, hogy a török kíméletlenül járja a környéket. Ott csap le, ahol tud. Hát éppen ezért, Csoszogi bácsi sosem lehetett felelõtlen. Most sem! Meg kellett védeni a környéket, az pedig, éppen akkora terület volt, ameddig a szem ellátott egyik irányba is, meg a másik irányba is. No, már most, ez hatalmas terület, hatalmas felelõsség. Sok – sok falu, még több ember. Végvártól – végvárig igyekezett szemmel tartani a környéket, hogy a hordát, idõben feltartóztathassák.
Így történt ez ma is!
Aki csak tehette, vitte az aprónépet védett helyre. A kaput már be is csukták. Csoszogi bácsi az ágyú elsütéséhez fáklyát gyújtott. Az ágyú tette a dolgát, hangjával, füstjével riasztotta a láncszemben következõ végvárat.
Figyelem! Itt ellenség jár, vigyázzatok!
Csend volt a várban, túlságosan nagy csend. Hallgattak a hangszerek, elült a tánc az ének. Nyoma sem volt már az iménti jókedvnek.
Az épkézláb emberek mind a védelemre készültek.
A falu apraja –nagyja a falakon belül volt. Minden mozdítható kis vagyonkájukkal, élelmükkel. Kecskék, tehénkék, kiscsikók, kaparászó lábasjószág szaladgált az istállók környékén.
A török sereg üres viskókat, pajtákat talált, így értek a sziget dombjára épült várkastélyhoz.
Felvonóhíd híján a vízbõl akartak támadni, de a sodrás szerencsére akkora volt, hogy kedvét szegte a hadnak. Meggyújtott fáklyáik nagy része is a falakon kívül, a folyóba esett. Egy – két ügyes hajítónak sikerült a falakon belülre dobni az égõ fáklyát.
Odabent vízzel teli vödrökkel oltották. Sorba állt az összes lakó, kézbõl – kézbe adogatták a vizes vödröket.
A török katonák idõ múltán sem tudtak eredményt felmutatni. Elvonultak, reménykedtek, hogy a következõ faluban nagyobb szerencséjük lesz.
A várban fellélegezhettek, nem esett bántódása senkinek.