Kezdőlap » Mesék, mondókák » Embermesék » Az év onkológusa 2012

 Az év onkológusa 2012 – az én orvosom.

Nagy örömmel tölt el, hogy rátaláltam a Magyar Rákellenes Liga pályázatára. Végre kimondhatom régóta dédelgetett gondolataimat!
Én mondom, ha valaki megérdemli a címet, a mi orvosunk: Dr. Ottóffy Gábor, biztosan érdemes erre.
Kisfiam, Levente 6 hónapos volt, amikor egy esti fürdetésnél, köldökénél valami furcsa, ijesztõ bõrelváltozást találtam. Komolynak tûnt. Annyira megrémültem, hogy másnap reggel szó nélkül vittem háziorvosunkhoz. Õ ultrahangra írt beutalót. Az ultrahangot végzõ orvos így szólt – Ez a gyerek nem fog sokáig élni, mert óriási daganata van. - Azonnal mentõt kért, amivel Zalaegerszegre szállítottak bennünket. Ott altatásos MR – i vizsgálatnak alávetve Leventét, kétséget kizáróan beigazolódott, hogy hatalmas a daganat.
Leventétõl nehezen váltam el, még ha csak egyetlen éjszakáról is volt szó.
Odahaza Zolival, a férjemmel, életünk leghosszabb és legcsendesebb álomtalan éjszakáját töltöttük.
Mire megvirradt Bencének, nagyfiamnak ideiglenes nevelõszülõket találtam. Férjemet munkája elszólítja. Még tart a nyári szünet, de hamarosan kezdõdik az iskola. Az elsõ évnyitó, ahol ott kellene lennem! Bence bátran fogadta a változást. Legalábbis nem nehezítette, amúgy sem rózsás helyzetünket. Csomagjaim útra készen sorakoztak. Elválás. Két nap alatt másodszor kényszerültem akaratomon kívüli búcsúra.
Pécsre tartottunk a mentõautóval, a gyermekklinikára. Hosszú, túlontúl hosszú volt az út. Mindez semmi sem volt a megérkezés pillanatához képest. Mindenki kedvesen, segítõkészen fogadott bennünket. Az osztályra érve azonban kisebb, nagyobb gyermekeket láttam. Állványt tologatva sétáltak, kopaszon, erõtlenül.
Ez a pillanat volt az utolsó szalmaszál, melybe kapaszkodtam és erõsen bíztam, hogy hamarosan kiderül, mindez tévedés, és ahogy érkeztünk, mehetünk is haza!
Nem így lett!
Az újabb, fájdalmas vizsgálatok csupán alátámasztották az eddigieket.
Számíthattam az otthoniakra, ez volt minden, amire lelkileg lehetõségem nyílt.
Ebben az idõszakban volt nagyon fontos Dr. Ottóffy Gábor hozzáállása. Lelkes volt, nyugodt, optimista, segítõkész. S még valami, mindennap mellettünk volt. Fizikai valójával tette teljessé a távoli bíztató hangokat. Körültekintéssel, megfontoltan kezelte Levit.
Aprócska teste kiszámíthatatlanná tette a kezelést. Mégis felnõtteket meghazudtoló kitartással bírta. Hihetetlen, ma is csodálva emlékszem, vissza. Sírással csak a fájdalomra reagált. Sokat mosolygott. Hitt, bízott. Kezünkbe tette parányi életét.
Voltak rossz és még rosszabb napok. Sokat sírtam, sohasem Levi elõtt.
Levi legyengülve, kiszolgáltatva feküdt ágyban.
Közben minden ment a maga útján. Zajlottak a kezelések.
Hazaengedtek bennünket.
Férjem nem értette, miért vagyok feszült. Vajon nem jobb odahaza?
Én csupán biztosra akartam menni. Páka és Pécs, azonban túlontúl nagy távolságban van. Nem a hétköznapokra utalok. Baj esetén, ha gyorsan kell a segítség.
A napok teltek. Minden különösebb gond nélkül.
Egyik reggel Levi vérzett.

 

 

Azt a bûntudatot! Soha nem bocsátom meg magamnak. Átaludtam az éjszakát. Ha bementem volna! Akkor észrevehettem volna, hogy baj van!
Mentõ. Útirány Pécs.
Közben lassult a légzése, gyorsult a szívverése. Az intenzíven töltöttünk 39 napot csövekhez kötve. Magas vérnyomás, baktérium, vizesedõ tüdõ, egy sor komplikáció. A kezeléseket meg kellett szakítani, mert Levi állapotában végzetes lehetett volna.
A daganat nem hazudtolta meg fajtáját. Nõtt, nõtt és csak nõtt.
A doktor úr feltette kérdését – Anyuka mi legyen?
Kérdésemre türelemmel, s ami a legfontosabb õszintén válaszolt – Ha nem kap kezelést, abba belehalhat. Amennyiben kezelést kap, az életébe kerülhet. Egyetlen dolog volt biztos. Bárhogy döntök is õ mindent megtesz értünk.
A kezelés mellett döntöttem. Valakinek meg kellett tennie. Én felvállaltam.
Amikor az intenzíves nõvérek munkájuk részeként, feltették a kérdést – Mit tegyenek, ha éjszaka, a legrosszabb bekövetkezik?
- Telefonáljanak! Mindenképpen!
Minden reggel hálát adtam a Jóistennek, amiért hallgatott a telefon!
Két hónapja vívtuk csatáinkat a daganattal.
Születésnapomra, a férjem érkezett látogatóba.
- Képes vagy bemenni hozzá? - Kérdésemre, persze, volt a válasz. Zoli nem tudta elfogadni, hogy az õ kicsi fia ennyire beteg. Aztán a kórterem ajtajánál mégsem jutott tovább. Sírva fordult vissza.
– Hogy bírod ezt, nap – nap után? – kérdezte.
- Nem tehetek mást! – válaszoltam egyszerûen. – Ülök az ágya mellett, fogom a kezecskéjét és számtalan puszi kíséretében bíztatom - Most már minden rendbe jön!
A nõvérke elzavart bennünket – Töltsenek együtt néhány órát!
Bence évnyitó videója volt az ajándékom. El sem akartam hinni, hogy az én nagyfiam, immár iskolás! Könnyek közt ugyan, de anyai szívemet hamisítatlan büszkeség töltötte el.
Visszamentünk Levihez.
Zoli egyedül szeretett volna lenni a fiával.
Azóta sem beszéltünk az odabent töltött idõrõl. 4 nap múlva Levi súlyos állapota elmúlt. Zoli csodát tett.
A napok egyhangúan teltek.
Egy hasi CT kontroll alapján született a döntés. Tumor eltávolító mûtétre lesz szükség!
Támogatás érkezett otthonról. Talán nem is tudtam volna egyedül várni az öt órás mûtét végéig. Nagyon szorítottunk Levinek!
Egyszer csak a doktor úr vérrel a kezében sietett. Nem akarta senkire sem bízni, hátha elõbb célba ér!
Levi gyorsan felépült. Két kezelés volt még hátra.
Búcsúzáskor fotó a kórteremben, a doktor bácsi ölében ül Levi, kezet ráznak egymással.
Ma ismeri a betûket. Iskolába készülünk. Idehaza és az oviban is minden harmónikus.
Mintha a rossz emlékeket csak álmaimban éltem volna át!
Úgy vélem a felállított akadályokat összefogással, szeretettel legyõztük.
Mindez csodával határos történet. Az orvosunk nélkül azonban, bizonytalan kimenetelû is lehetne.

 

 

Õ az elsõ pillanattól fogva lelkes, figyelmes, segítõkész volt. Mondanivalóját számomra is mindenkor érthetõvé tette. A fontos döntések elõtt, alatt mindig velünk volt, bíztatott bennünket. Csupa szív ember, óriási lélekkel. Mindig sietett. Krízishelyzetbõl nem volt hiány. Õ mégsem mutatott fásultságot, fáradtságot. Sõt néha úgy éreztem erõssé tesz, ha jelen volt visszanyertem a gyógyulásba vetett hitem. Megcsillant nagyszerû humora, optimista életfelfogását képes környezetére is ráragasztani.
Levinek sikerült. Szeretném a nevében jelölni Dr. Ottóffy Gábort kiírásukra.