Az Ön kosara jelenleg üres!
Szépséges volt a naplemente, Zeusz kedvére sütkérezett a látványban - Mi az ott?
Odalent hatalmas lánggal égett a falu. Zeuszt elöntötte a harag - Látom már, igazad bizonyítandó nem törődsz semmivel! - Zeusz felkapott egy míves sellőformájú vázát s olyan erővel hajította, hogy röptében megtelt az esőcseppek tömegével, mitől pattanva, robbant millió darabra - Kezdj a magadhoz valóval!
Az emlegetettnek azonban volt jobb dolga is, mint megjelenni haragos istenférje előtt. Amúgy is, a falu felgyújtása csupán válasz volt férje csalfaságára.
Zeusz jobb kezébe vette istennyilát s ezzel egyetemben szabaddá is engedett egy sistergőst. Lábával rálépett, papucsai úgy olvadtak a hatalmas robajjal, tűzzel száguldó ménkőbe, mintha csak odaszabták volna, magunk közt szólva, pontosan így is volt.
- Ambrózia! Ambrózia! Kedvesem! – Zeusz teli torokból kiabált, hogy zengett belé a föld, míg lábával rúgott, kezével emelt, csak úgy zuhantak az üszkös bútorok maradványai.
- Itt, itt vagyok! – jött egy életjel. Zeusz Ambróziával maradt, nem is gondolt többé senkire és semmire, élvezték a közös vacsora csendes békéjét.
- Zeusz! Elszakadt a szépséges papucsod.
Zeusz lábaira vetette tekintetét, tűz és víz színekben pompázó lábbelijét megtépázta valami hegyes, mi beléakadt, a selyemfinomságú anyagot hosszan felrepítette, amiből most Zeusz lábának nagy ujja kikandikált. - Hogy az a sistergős istennyila! Most, hogy jutok haza? A papucs a tudója mindennek, halandó cipész ezzel tehetetlen.
- Hahaha! – Héra nevetése szíve jegét olvasztgatta, mégis aki hallotta ereiben megfagyott a vér – Álmodni sem mertem volna hasonló szerencséről, kizártad magad az Olümposz csúcsáról.
A kunyhóban szelíd válasz hagyta el Ambrózia ajkait - Talán mégsem! Ahogy pirkad, felkeresem Aszter mestert, ha valaki, ő biztosan megoldja – e gondot.
- Úgy legyen! – Zeusz békés kijelentése végigrezegtette a kunyhócska falait.
– Most azonban térjünk nyugovóra - Kézen fogta kedvesét s a hálóhelyül szolgáló, függönnyel elválasztott lakrészbe invitálta, Ambrózia engedelmesen követte.
A napkelte legalább olyan szépséges volt, vagy egy fokkal tán szebb, mint a naplemente.
Ambrózia útra készen várakozott, míg isteni párja papucsa felvételével bajlódott.
- Hogy az a..! Papucs, nem okozhatsz ekkora galibát! Nem múlhat egy lábravalón az életem!- valahogy csak sikerült felnoszogatnia az engedetlen papucsot. Meg kell hagyni borzasztó kényelmetlen érzés volt így viselni, a mindig kényelmes papucsot.
Aszter mester műhelye az épen maradt falucska erdővel határolt felőli részén egy kicsi kunyhó egyik aprócska helyiségében volt berendezve. Az alacsony asztalkán lyuggató, varrószerszámok, faszeg, sámfa. A mester egy háromlábú széken munkája felett gubbasztott, így találtak rá Zeusz és Ambrózia.
- Aszter mester, de jó hogy látom!
- Ó gyermekem! Te igazán tudod, hogy kell egy vénembernek vért csalni az arcába.
Ambrózia közelebb lépett, a mester egyik vállára tette tenyerét – Persze örülök, ha láthatom, de a tegnapi tűznek nyoma sincs a műhelyében, ez külön öröm számunkra!
- No lám! Mi az a fontos, hogy az én műhelyemet ily magasságokba emeli?
Zeusz előrelépett és a mester ölébe helyezte sérült papucsos lábát. Aszter mester egy pillanatnyi ideig csupán szemlélőként vizslatta a míves, színes lábravalót. – A lábvédők
királya! Hogy is gondolhatjátok, hogy képes vagyok a megjavítására? – kezével óvatosan érintette az emlegetett repedést. Közben erősen csóválta fejét s hümmögött hatalmas ősz bajusza alatt. Agya rejtekében elkezdődött egy folyamat, mely a megoldást vette célba, így jutott eszébe – Ááá…, van nekem valamim! Itt lesz! Meg kell lennie! Hova a csudába rejthettem? - Mókás volt, ahogy a kisebb, nagyobb anyagdarabok, félkész bocskorok közt keresgélt. Egyszer csak a sarok irányában a földre térdelt, fellazította a talajt és egy rongybatyuval tért meg az asztalkához. Arcán diadalittas mosolya szinte riasztón hatott Zeuszra, ki sehogy sem értette a pirinyó termetű halandó viselkedését. Ahelyett, hogy a papuccsal, vagy ha mással nem, hát gazdájával foglalatoskodna, négykézlábra ereszkedve holmi földbe ásott rongyok kötik le figyelmét.
- Most leeshet az állatok, mert ez olyasmi, amit nem mindennap láthattok! – óvatos mozdulattal nyitotta szét a rongyot, s vette kezébe a fátyolszerű darabot.
- Mi a csudától olyan különös? – Zeusz egyre türelmetlenebb lett, hangját kieresztve megrémítette a mestert, aki leejtette a leheletkönnyű anyagot.
Ambrózia ismét a mester vállára helyezte nyugtató tenyerét.
- Ja, fiam, ez nem akármi, az Olümposzról érkezett! Figyelj és láss csudát! – most már arcának is visszatért egészséges színe, alábbhagyott kezének remegése. Egyik kezébe vette a beteg papucsot, a másikba az említett darabkát s a kettőt egymáshoz illesztgette, aztán finom öltésekkel rögzítette.
- Készen is van! – közölte most már a jót cselekvők biztos magatartásával.
Zeusz nem találta a szavakat. A varázslatos és persze ezer éve megszokott papucsa jobb volt, mint új korában – Köszönöm! Nagyszerű munkát végeztél, ezért busásan megjutalmazlak!
- Hagyd el, édes fiam! Nekem mindenem megvan! Hanem ha nem bánod, mondanék valamit!
- Tessék csak mester! – kedélyeskedett Zeusz.
- Ha oly fontos számodra –e lábvédő, akkor jobban vigyázz rá, túlontúl kényes jószág!
Héra ebben a pillanatban legszívesebben olyat tett volna, mint tegnap ekkortájt, de mégiscsak fantáziátlan kétszer ugyanaz a büntetés, még a földi halandó is többet érdemel!
Zeusz hazatértében is csak az engedetlen Hérán törte fejét. Olümposz semmit sem változott, Hérát nem találta s ezt egyáltalán nem tartotta jó jelnek. Parancsot adott anyagszállításra
- Vigyetek Aszter mester műhelyébe, amennyit elbírtok! Vigyetek mindenfélét, nem szenvedhet hiányt semmiből sem! – a szállítmány rendben elindult a cipészmester kunyhója felé.
Zeusz pihenni tért nem sok jutott neki efféléből, az elmúlt napokban.
Héra megtalálta a megoldást, - Hahaha! – szállt ismét önfeledt kacaja. - Ambrózia ennek nem tudsz ellenállni – fickós parasztlegény lett.
Ambrózia mindeközben mentette, amije csak menthető volt, de ez vajmi kevés, a tűz pazarul végezte dolgát. Kopogást hallott a valaha bejárati ajtóként szolgáló fadarabkán. Gondolkodás nélkül szólt
- Tessék, kerülj beljebb!
- Jó napot! Mi a csuda történt itt?
Ambrózia megfordult, nem akart hinni szemének.
- Anatol, de rég volt, hogy láttalak!
- Ambrózia? Hogy, hogy a csudába? Mit keresel itt?
- Tegnapig ez a hely volt a mindenem, az otthonom, egy pillanat törtrésze alatt lett a lángok martalékává.
- Mi a terved vele? Segíthetek?
- Elkelne két erős kéz.
Estére megerősítették a falakat, pótolták a tetőt, az épen maradt bútorzatból úgy, ahogy lakhatóvá tették a házikót.
Ambrózia vacsorát készített, fáradtan, piszkosan fogyasztották vacsorájukat.
Zeusz ébren volt már egy ideje, fejéből nem tudta kiverni s talán nem is akarta, Ambróziát. Felkelt, körbetekintett, s amit látott, az kemény öklözésen is túltett.
- Ambrózia! Te, Te is képes vagy elárulni? – Zeusz hatalmas nyomást érzett mellkasában, halandó embernek ez tán az életébe is kerülhetett volna, de szerencsétlenségére ő csak a fájdalmat tudhatta magáénak, s ki tudja, mennyi időre lesz szüksége, hogy megszabaduljon tőle! Nagyon fáradtnak érezte magát, Héra megvárja, most aludni akart, felejteni, semmi mást.
Aszter mester egész álló nap az anyagáradatot rendszerezte, válogatta, ismerkedett velük.
Egyszerű vacsorája mellett töprengett hirtelen beállt szerencséjén – Ki a csuda lehetett ez az utazó, hogy módjában áll ekkora szerencsével kitüntetni őt, a cipészt, ki görnyedve lyuggat, kalapál, szab, varr végeérhetetlenül. Ennyi szépséget sohasem látott, s most a birtokosává lett. Valaha régen azt a kis anyagdarabot könnyedén elrejtette, hogy bármikor elővegye a maga örömére, de ez a rengeteg holmi munkára hív, új ötletek kellenek, lábravaló éjjel - nappal, úton - útfélen. Ezen gondokkal fejében tért nyugovóra, hogy reggel egy új élet hajnalán munkába fogjon ismét, s lábravalóit e csodás készletből szabja, varrja, lyuggassa.
Zeusz álomtalan álmain keresztül élte szenvedését, de a felejtés reményéből semmi sem lett.
Aszter mester fiatalos fürgeséggel ugrott ki minden mozdulatnál reccsenő ágyából, megitta lélekmelegítőjét, közben az első napsugár szürkeségbe vonta a műhely pándliját, s nekifogott az egyik különös szépséggel bíró anyagból az első lábravaló kiszabásához. Fejében egy merész forma rakott fészket, ezt akarta kézbe adni a betérőknek, még a nap délutánján.
Délutánra helyes lábravalók sorjáztak a műhely előtt, ki arra tévedt nem bírt vásárlás nélkül továbbállni. A portékát felpróbálva mindenki úgy érezte, bármire képes, a lábravalók mindegyike passzolt, kényelmet, biztonságot adott s még valamit, egy érzést, ami megmondhatatlan volt földi szavakkal, talán a varázslat erejét, pozitív hitet, mit a mester a papucsoknak, cipőknek, bocskoroknak, csizmáknak öltésenként a szívéből adott.
Aszter mester jó híre estére a szomszéd falvakon is túljárt, azóta egyre többen és többen jönnek az időközben Suszternek keresztelt mesterhez.
Zeusz és Héra vitája örök, a rosszban a jó, hogy akaratukon kívül - e halhatatlan mesterséget a világ javára hagyták.