Az Ön kosara jelenleg üres!
Kikelet
Marci és Sára hóembert épít.
Marci hógolyót készít, amit Sára a hóba helyez, és addig gurgatja - hizlalja, amíg bír vele.
Most már akkora volt a hógörgeteg, hogy Marcinak kellett folytatnia a hatalmasra duzzadt golyó további hízlalását.
A hóembert a bejárati ajtó közelébe képzelték el, ezért odagurgatták közös erõvel az alapnak számító elsõ görgeteget.
Ugyanígy folytatták a következõvel, amit kisebbre hagytak és az alapra helyeztek.
Az utolsót egyedül Sára hizlalta a hóember fejméretére, büszke is volt rá kellõképpen.
Kavicsokkal rakták ki a hóember gombjait, ágseprû lett a két karja, fejére a szüret idején megsérült vödör került. Orra répa, haja kóc, szája szén.
Sára elragadtatva járta körbe alkotásukat.
- Menjünk, építsünk Mákocskának is hóembert!
- Vajon örülne neki?
- Kérdezzük meg! – Rikkantotta Sára.
- Gyere! – fogta kézen Marci kishúgát.
Elindultak a csendes gépistálló felé, hogy Hupotával kimenjenek titkos helyükre.
Odabent még nagyobb volt a nyugalom.
Hupota társai pillantásának kereszttüzében hagyta el a gépistállót.
Alig néhány perc múlva már csak vidám hupogás hallatszott az útról, amerre haladtak kitûzött céljuk felé.
Mákocska a kis alsó odúban várta õket.
Hallotta kistraktor hangját, ezért felkészült érkezésükre.
- Szeretnél egy hóembert?
Mákocska értetlenül hallgatta a feltett kérdést.
Sára kuncogva próbált segíteni. – Építhetnénk három hógolyóból, egy hóembert, aztán ki is díszítjük.
- Építsünk együtt! – Ment bele a játékba Mákocska.
Már formálta is az elsõ golyót.
Marcié lett a legnagyobb, a hóember lába.
Sára készítette a középméretet, a testét.
Mákocska a legkisebbel boldogult, ez lett a feje.
Apró termésekbõl gombok, tobozból orr, száraz gallyból kéz, csipkebogyóból szem és száj.
Megcsodálták teremtményüket.
Fess hóember nézett vissza rájuk.
Örömükben kézen fogták egymást.
Énekelve körbetáncolták a vadonatúj hóembert.
Kifulladtan ültek le Hupota kocsijára.
- Ez jó móka, nem is gondoltam volna! – Jelentette ki Mákocska. – Igazán sajnálom, hogy a kikelet elsõ napsugarai eltüntetik új barátunkat.
- Kicsoda kikelet? – kérdezte Sára.
- Õ maga, a tavasz. Most a hidegben, a tél az úr. Jön kikelet, napról – napra melegszik az idõ. Kizöldell a határ, elõbújnak az állatok. – Mondta Mákocska.
- Hol van kikelet?
- A tél fogságában.
- Mikor lesz szabad?
Mákocska fészkelõdött csak ezt követõen válaszolt.
- Régebben hallottam, amint a cinege mesélte.
Nagyon fáznak a havas, szeles télben.
Madártársaik melegebb vidékre vándoroltak, míg õk itt maradtak.
A kopasz, deres ágakon ülve egyre reménykedett a melegebb idõben.
Odalent a hó alól kikandikált egy tõzike zöldje.
A cinege csodálkozva figyelte, amint egyre nagyobb lesz a friss zöld hajtás.
Meg is kérdezte a tõzikét, hogy miért bújik elõ?
De a tõzike nagyon várta már a kikeletet. Meg akarta mutatni apró fehér csengettyûit.
A cinegemadár minden nap bíztatta, hogy nõjön csak, hadd jöjjön a kikelet.
Úgy is lett a harangocskák mire kifejlõdtek, elolvadt a hó, melegebb lett az idõ.
Azóta is, amíg a cinege énekében – Mit ígér, mit ígér! Kicsi még, kicsi még! – Ezt halljátok, odébb van még a jó idõ.
Ettõl az esettõl kikelethozóként tisztelik a cinegét.
Belefeledkeztek Mákocska mondandójába, mindkét gyerek bágyadtan üldögélt.
Megölelték egymást, kistraktorral hazaindultak.
A gépszínben nagyon várták már Hupotát.
- Merre kerekeztél kolléga?
- Az erdõben jártam a gyerekekkel.
- Nagyszerû lehet mostanság odakinn.
Mindenki hasonlóképpen gondolta.
- Tényleg jó érzés, ahogy a hó roppan a gumiabroncsaim alatt. Minden csendes, hó fedi a tájat.