Az Ön kosara jelenleg üres!
Lassan nyílt a csarnok nagy kapuja, sötétség uralkodott kint és bent. A kapuhoz közel álló munkagépek ébredezve figyelték, amint fény árasztotta el a helyiséget. A gépek türelmesen vártak napi feladatukra.
Elsõként Farmer motorja törte meg a hajnal csendjét. Hatalmas dübörgéssel visszhangzott a falak közt, ahogy elhagyta a csarnokot. Megszokott helyén nagy üresség maradt, bizonyságul a többieknek, hogy õrá szükség van minden nap. Ereje, mérete lehetõvé tette, hogy ekét, pótkocsit, vetõgépet, permetezõt, mûtrágyaszórót vontathatott.
Újra felhangzott a motorhang. Mindenki arra figyelt vajon ki a következõ, ezen a reggelen. Ügyes mozgásba lendült. Lenyûgözõ volt a belõle áradó erõ. Most már két helyen tátongott a megszokott társ hiánya.
Mindannyian a következõ indulóra figyeltek, aki nem volt más, mint Százlábú.
Várakozás költözött a gépszívekbe, ki lesz a következõ induló!
Óriás bizakodva állt helyén, ma már biztosan neki is lesz bevetése.
Emberek tették a dolgukat. Egyikõjük az olajozóval járta körbe a gépeket, társa a csavarokat, rögzítéseket ellenõrizte. Voltak, akik egy szétszedett traktor motorját javították. Közben a nap sugarai bejutottak a csarnokba.
Régi társuk, Nyakigláb hangja újra kíváncsiságot ébresztett a többiekben.
Ezt követõen, sokáig nem hagyta el senki a gépcsarnokot. A nap most már fényárban fürdette az épület távoli sarkait. Hosszú - hosszú idõ óta állt mozdulatlanul az egyik ilyen elhagyott sarokban, Hupota, a kistraktor.
Számtalan napon követte végig induló géptársai reggelét majd estéjét, ahogy egy munkanap után a csarnokba térnek. Ma sem volt ez másként, hallgatósága lehetett csak az induló traktorok pöfögõ, dübörgõ, hangjainak. Magányában rászokott a gondolkodásra. Bizony volt idõ, amikor rá: kistraktorra, gondoltak minden nap, minden feladatot végrehajtott, a legnehezebbet is.
Ma is megremegtette rég nem használt alkatrészeit a gondolat, arra az idõre emlékezve, amikor reggel együtt kezdtek szántani a lovas gazdával, ebédidõre kétszer akkora földdarabot szántottak fel õ, és a vezetõje.
A sóhaj felszakadt géptüdejébõl, majd csendesen folytatta – Bizony szép idõk voltak!
Mozgolódásra figyeltek mindahányan.
Két munkás haladt a gépek közt, egyikõjük kezében írótömb, amire sûrû sorokat rótt ceruzájával, megõrizve beszélgetésüket.
Kistraktor felé fordulva megtorpantak, majd határozottan megálltak elõtte.
- Emlékezetem szerint évek óta hozzá sem nyúlt senki ehhez a régiséghez! Pardon, Hupota volt a csúfneve a hupogó hangja miatt! – Beszélgetõtársa elgondolkodott, ezután válaszolt.
– Amióta a kis Szutykos elment, nem piszkálta senki.
- Igazad lehet! Most már rémlik, volt egy kölyök, aki sokat fantáziált róla, hogy összegyûjti a pénzét és megveszi.
- A Szutykos. Olyan rég volt, hogy a becsületes nevére nem emlékszem. Ki tudja hova vetette az élet!
- Nagy tervekrõl álmodott!
- Mókásan nézett ki. A két keze csupa olaj, ugyanezek a foltok tarkították a ruháját.
Elindultak a kijárat felé, a gépek csendesen hallgatták távolodó beszélgetésüket.
A nap sugarai elárasztották kistraktort, felmelegítve szívét és az emlékeket.
Mintha most is körülötte szorgoskodna Kölyök, olyan pontosan emlékezett arra az idõre. Jó volt tudni, hogy minden egyes alkatrésze olajozottan mûködik. Bár nem nagyon érdekelt ez mást, csak Kölyök tett – vett körülötte, ha tehette a motorját is, megjáratta.
Erre is úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna.
Szüretidõ tájt Szutykos egy délután pótkocsit rögzített vonóhorgához. Arra aztán pakolt szerszámokat, a jó öreg puttonyt, takarókat, illatozó kosarakat.
Alig haladtak néhány háznyit, megálltak és õ vígan kürtölt, erre megjelentek a szomszédok. Mindenki elhelyezkedett a pótkocsin, néhány házzal odébb várakozott három férfi, õk is felszálltak.
Felvették még az öreg szõlõsgazdát a kutyájával. Most, hogy mindannyian együtt voltak, jókedvûen beszélgettek.
Hupota meg sem állt a szõlõhegyig.
A szüret jó hangulatban folytatódott, a szõlõfürtökkel hamar csordultig teltek az edények. Ilyenkor kurjongattak a puttonyosnak, hogy mielõbb jöjjön, mert újra teli a kosár. A puttonyos alig bírta már felhordani a présházba a rengeteg szõlõt.
Miután egy fürt nem sok, annyi sem maradt a szõlõtöveken, a gazda invitálására nekiláttak a diós és mákos kalácsnak. Evés közben elégedetten dicsérték a szép termést, kitárgyalták a préselést
Az asszonyok befejezték a szõlõtaposást.
Összeszedték a kosarakat, hogy a szerszámokkal együtt a pótkocsira tegyék.
Mindent gondosan bezárt a gazda, õ csak ezután kapaszkodott fel a kocsira, kutyus volt az utolsó, ezzel indulhatott a menet.
A víg duda felhangzott, kistraktor hupogva elindult, zajos csapattal a kocsiján le az úton.
Mindenkit házhoz szállítottak. Víg füttyel köszönt el Kölyök és kistraktor.
Lekötötték a pótkocsit szerszámostul – puttonyostul.
Kölyök beállt kistraktorral a helyére, szeretetteljesen áttörölte sárvédõit, megpaskolta kormányát.
Jólesett az emlékezés. Kistraktort felfûtötte.
Ugyanazzal a büszkeséggel a mellkasában élvezte a lemenõ nap sugarait.
Géptársai dübörögtek hazafelé. Akárcsak az iménti emlékfoszlányban, ahogy egy jól végzett nap után az éjszaka a pihenésé, hiszen holnap új nap virrad és kalandra hív!
Bár manapság a kalandokat mások élték meg, õ csak hallgatósága lehetett – e csodáknak.