Kezdőlap » Blog » Zenelány

 A birodalom egy távoli, csendes szegletében zúgolódva-morgolódva élte napjait Csendlakó. Öregapja hagyta rá e szerény zugot, mondván – Maradj fiam! Itt békében élvezheted a csendet. - Így is volt! Néhány éve azonban halkan, de határozottan türemkedett be magányába egy hang, mely napról-napra erõsödött.
Hang? Miféle?
Tudjátok meg, hogy Zenelányka szívbemarkoló énekhanggal érkezett, melyet még csiszolni kellett. A nagybetûs errõl is gondoskodott, mesterévé Violin lett. Felkereste, tanította, az éneklés csínját-bínját megmutatta. Igen! Zenelányka hangja volt, mit hallott Csendlakó.
Csendlakó morgása nem ért Zenelánykáig, mi több azt sem tudta, hogy hangjával Csendlakót megzavarta.
Csendlakó bosszút forralt, öregapja holmija közt találta meg a füldugót, melyet a csend elfeledtetett.
Violin gyanútlanul tette dolgát, Zenelány bátor éneke bejárta a birodalmat.
Csendlakó közeledett a gyûlölt hangok felé. Violint a hajnal békéjében ejtette foglyul. Zenelányka várta-várta, mindhiába, Violin nem érkezett meg. Zenelányka néhány napig énekelt, aztán elhalt a hang, melynek nem maradt istápolója.
Zenelányt érintetlen csend vette körül, e csendben nem talált békét, boldogságot.
Csendlakó bolyongott egy ideig, egy napon kiesett a füldugó s ekkor meghallotta a mély csendet. Hallgatódzott, hallgatódzott. - A háborúnak vége – mondta, s csendben letáborozott.
Zenelányka sorvadt, gondolatai erõtlenek, cselekvésre képtelen lett.
Barátai, a hangok tanakodtak, hogy lehetne, miképpen, vissza kell fordítani e hanyatló létet. Egyikük a legbátrabb, kigondolta s cselekedett, Zenelányka fülébe dúdolt. Zenelányban útra kelt a piciny hang, zöngve- bongva rezegtette testének minden porcikáját. Látva a csodás változást, a hangbarátok társuk mellé álltak, így együtt sikerült boldog mosolyt csalni a gyönyörû arcra.
Zenelány megrázta magát, testét erõ, akarat járta át s végre megszólalt az elsõ óvatos hang, bátrabbak követték s hamarosan csengõ ének szállt. A bátor, tiszta hangok szellõ szárnyán távol jártak.
Csendlakó sohasem hallott még ilyet, csendjébe csupán zaj kavalkád jutott el. Ámult. Hallgatott.
- Gyönyörû, csodálatos! – kereste a megfelelõ szavakat. Közelebb lopódzott a varázslatosnak ítélt hangokhoz.
- Csodálatos az éneked.
- Ki vagy?
- Csendlakó.
- Csendlakó? – csodálkozott Zenelány. Emlékeiben felderengett a csend, melyben szomorúság vert tanyát. – Te is haldokolsz?
- Dehogy! Csudát! Végre élvezem a létet! – sorolta életérveit Csendlakó.
- Örülök! – szólt szívbõl Zenelány s dalolt táncolt, magával ragadta Csendlakót.
- Soha nem mulattam ilyen jól! – Csendlakó kifulladva rogyott Zenelány mellé.
– Várj! Várj itt! – szaladt, hogy hibáját rendbe hozza.
Violin mindent átélt kényszerû rabságában, a fület próbáló csendet s a felcsendülõ hangokat.
- Meg tudsz e bocsátani? – esdekelt Csendlakó míg Violint szabadította.
- Már meg is bocsátottam – Violin barátsága jeléül jobbját nyújtotta.
Zenelány boldogságát hangjával tudatta. A hangok birodalmában ismét jók és boldogok laktak.